mecena
összes megtekintés
: 159
új megtekintés
: 93
kedvencnek jelölve
: 0
hozzászólások száma (egyelőre nem működik)
: 0
Bejelentkezett felhasználóként több anyag olvasható, mint látogatóként! – [BEJELENTKEZÉS] / [REGISZTRÁCIÓ]

Tóth András – Dodekaéder

Várható olvasási idő: ≈ 24 perc

szerző által korrektúrázva

800x600 Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE MicrosoftInternetExplorer4 /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman","serif";}

A vörös sivatagban elterülő város peremvidékein félig a föld alá épített, hosszú, fehér lakóépületek sorakoztak. Belsőbb részein már magasabb és szélesebb építmények emelkedtek ki a homokból. A település közepén a nagy otthonának egyik helyiségében tartózkodott egy idős, ősz hajú, kopaszodó férfi.

- Mint azt tudja, Bob, régóta tudni véljük, hogy idegen űrállomás kering az Uránusz és a Neptunusz között – mondta egy kézi súlyzókat emelő izmos; nagyon rövid, fekete hajú fiatalember életnagyságú hologramjának, miközben a falra nézett, ahol a két távol keringő bolygónak és a köztük lévő, ismeretlen valaminek az animációja vetítődött ki a maguk pályájával.

A fiatalabbik a maga otthonában letette a súlyzóit, hogy kifújja magát, majd így szólt a számára holografikusan megjelenő idősebbik:

- Maga figyel rám egyáltalán?                                                       

- Tudom önt követni kormányzó úr! A két legtávolabbi gázóriás között kering valami, ami valószínűleg mesterséges, de senki nem tudja, hogy mi lehet, és hogy miért van ott – nézett a fekete hajú a kopaszodó életnagyságú hologramjának a szemébe.

- Önt, mint hadiűrhajón szolgáló tisztet bízom meg egy odairányuló expedíció vezetésével. Az emberei gondosan lettek kiválogatva.

- Embereket akar odaküldeni, amikor azt sem tudjuk, hogy ott mi várhat ránk? Ez őrültségnek hangzik! – húzta fel magát és esett kétségbe Bob.

- Önt találtuk a legalkalmasabbnak a feladatra, mert kiváló katona, nagyon dicsérik a felettesei és azok is, akik ön alatt szolgálnak. Ki fogja deríteni, hogy mi van ott! – beszélt parancsolóan a kormányzó.

- Nincs olyan űrhajónk, ami a Szaturnusz pályáján túljutott volna, az Uránusz pedig kétszer olyan messze van – folytatta Bobby a karjai erősítését.  

- Minél előbb találkozzunk személyesen és ismerje meg az expedíció többi tagját!

A beszélgetés után mindkét otthonban kikapcsolódtak a hologramok. Bob jobbnak látta, ha nem mond ellent, ezért a városba ment, ahol találkozott beszélgetőtársával és együtt mentek egy nagy, szürke, kocka alakú létesítménybe. Ott találkoztak egy alacsony, ferdeszemű fiatalemberrel; egy magas, izmos, kopasz, kigyúrt négerrel és egy szőke, kékszemű férfival.

- Ők hárman lesznek a maga emberei, Bob! – mondta a kormányzó, majd a másik háromhoz beszélt – Mint az tudják, az űrben Bob lesz a parancsnokuk. Mindenben az ő utasítását kell majd követniük. Mivel mind a négyen teljesen magukra lesznek utalva, együttműködést várok önöktől.

- Előbb elköszönünk a családunktól! – így erélyes, határozott hangsúllyal a néger.

- Nem bánom, de az a legfontosabb, hogy ezt a küldetést minél előbb teljesítsék – beszélt a kopaszodó mindenkihez.

Az elkövetkező időkben Bob és leendő emberei egymás megismerésének szentelték idejüket, ugyanakkor a szeretteikhez is visszajártak. A parancsnoknak kinevezett férfi a településtől tisztességes távolságban magányosan álló, kétszintes, kocka alakú házban beszélgetett egy nála pár évvel idősebb, kissé duci, vörös hajú hölggyel.

- Nagyon féltelek téged, Bobby! Ígérd meg, hogy haza fogsz térni! – így a nő.

- Az űrben embert próbáló akciókban és bevetésekben volt részem. Ezt is túl fogom élni – beszélt a fiatalember, miközben nyomta a fekvőtámaszokat.

- Hiányozni fogsz! – simította meg a hölgy a kedvese arcát.

- Te is fogsz nekem hiányozni! – a férfi csak az edzésre figyelt szavai közben.

Bobby mindennap edzett, hogy akkor sem tunyuljon el, ha éppen otthon tartózkodik, de nemcsak ellustulni nem akart, testi képességeit is növelte a rendszeres mozgással. Most a kemény torna után a házuk melletti, elkerített udvarba ment, ahol az almafája, a körtefája és a szilfafája árnyékában ült le egy padra, hogy elmélkedjen, miközben nézte a távolban elnyúló, óriási Olympus Mons hegyet.

A település egyik hosszúkás házának egyik lakásában a magas, izmos, kopasz néger egy csinos, hosszú, fekete hajú néger nővel együtt nézte az előttük játszadozó, fekete bőrű kisgyermeket.

- Milyen aranyos a csemeténk, Omar! – mondta a hölgy.

- Erős lesz, akárcsak az apja – karolta át a kopasz a társát.

- A te foglalkozásod veszélyes. Nem szeretném, ha majd ő is azzal foglalkozna.

- Elit katona vagyok, a különleges erőknél szolgálok. Én kaptam el a Marson a legtöbb bűnözőt, én mentettem meg a legtöbb bajtársam életét és a legkeményebb gazfickók ellen vetettek be. Ezért lettem kiválasztva egy nagyon komoly küldetésre.

- Még senkinek nem volt része olyanban, amiben neked és a társaidnak lesz. Ígérd meg, hogy hazajössz hozzám, Omar!

A férfi számára a család úgy általában egy szent és sérthetetlen dolog volt, saját családját pedig mindennél jobban szerette. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy most is velük töltse minden pillanatát az indulás előtt. Miután megcsókolta kedvesét a fiára nézett, majd leült hozzá, hogy vele együtt játszhasson. Az este elérkeztével a ferdeszemű fiatalember a barátaival együtt egy asztalnál ült, beszélgetett és iszogatott egy olyan helyiségben, ahol zenék szóltak. A többi asztalnál ugyancsak társaságok gyűltek össze.

- Most komolyan elküldenek téged másik három emberrel az Uránuszon is túlra? – kérdezte egy rasztás, szakállas néger.

- Bizony! Akik szervezik a küldetést, úgy gondolják, hogy szükség lesz ott egy technikusra, aki nagyon ért a gépekhez. Ezért megyek én is!

- Az nagyon csúcs, Hitoshi! – mondta egy zselézett hajú fiatalember a ferdeszeműnek.

- Az már egy másik kérdés, hogy hazatérek-e élve – ivott a sörébe a ferdeszemű, majd folytatta - Éppen ezért bulizok most veletek! A küldetés előtt jól akarom érezni magam.

Hitoshi szavai után pergősebb zene kezdett felszólalni, majd a társaival együtt felállt és a helyiség üres részén táncolni kezdtek a többi mulatozó között. A buli egészen pirkadatig tartott, s véget érése után már mindenki hazament.

Hamarosan elérkezett az indulás napja. Bobby és Hitoshi ismét találkoztak abban a helyiségben, ahol megismerték egymást. Omar is megérkezett, aki ragaszkodott hozzá, hogy fia és felesége is elkísérjék, így ők is vele tartottak. Társaságukhoz csatlakozott a szőke társuk és a kormányzó.

- Remélem, hogy alaposan felkészültek a küldetésre – mondta a kopaszodó a három férfinak.

- Mindhárman készen állunk! – húzta ki magát Bob.

- Helyes! Most, a 2260-as évben egy olyan küldetés vár önökre, amelyben még egyetlen embernek sem volt része – forgott a kormányzó tekintete a férfiakon, majd a szőkére nézett. – Mint már tudják, önökkel fog tartani egy emberszabású robot is, akit Jurijnak hívnak.

A kormányzó a társaival együtt átment egy hatalmas helyiségbe, amelynek közepén egy nyolc méter magas, nyolc méter széles és hatvan méter hosszú, szürke színű téglatest lebegett. A téglatestnek a hátulján nyolc méter mélyre nyúlt le egy nyolc méteres szélességű és hosszúságú, szürke kocka. A kocka alján egymás mellett kettő darab, négy méter átmérőjű, a kockával egyforma hosszúságú, henger alakú hajtómű kapott helyet.

- Az Ameropa! Erről a városról kapta a nevét. Ne izguljon Bob! Ezt a hajót számítógép fogja vezérelni, szándékosan arra építették, hogy embert vigyen akár az Uránuszon túlra is – nézte a kormányzó, ahogy a küldetés résztvevői beléptek a kockába.

- Majd meglátjátok, hogy haza fogok jönni – ölelte át Omar a családtagjait.

- 2156-ban, a Marson ebben a városban írták alá a Földtől való függetlenséget – mondta Bobby a kormányzónak.

- Észak-Amerikából és Európából érkezett telepesek alapították településünket, innen az Ameropa név. Járjanak sikerrel!

Hamarosan Bobby is elfoglalta a helyét a városról elnevezett űrhajó belsejében. Az óriási helyiség tetején kinyílt két hatalmas ajtó. A hajtóművek beindultak, s felemelték a járművet nagy magasságba.

- Látható innen egész Olympus Mons tartomány, közepén a fővárosával, Ameropával – nézte a parancsnok a Mars vörös sivatagát.

- Az Olympus Mons hegyet és a tartomány többi települését is látom már ekkora magasságból – állt a néger a felettese mellé.

Az űrhajó elhagyta a vörös bolygó légterét, majd nagy sebességgel folytatta útját az űr sötétjében. Már a kisbolygó-övezetben jártak, amikor a jármű belsejének közepén, egy nagy, fehér szekrény belsejének szerkezetei ételeket készítettek a hajót irányító computer utasítására. Amikor elkészültek a finomságok, mind a négy ember a szekrény melletti asztalhoz ült, s hozzáláttak az evéshez.

- Kínai kaja! Nem is tudom, mikor ettem ilyent utoljára. De viszont egész jó! – kezdte el enni Hitoshi a szezámmagos, panírozott csirke darabokat, majd leöntötte szójaszósszal a főtt burgonyáját, a csípős zöldpaprikáját és panírozott csirkedarabjait, s folytatta - Sokat bulizok Ameropában és a Mars más városaiban. Ha megéhezem, betérek én mindenféle gyorsétterembe, pizzázóba, nemzetközi kajáldába. Eszek én ázsiai és arab ételeket is.

- Ilyen jó kínai kaját biztos, hogy nem eszel sehol – vett Bobby panírozott, szezámmagos csirkét a burgonyájához.

- Jurijt azért sajnálom, hogy nem tudja most, miből marad ki, de állítólag nem rossz neki, hogy nem ehet velünk – nézett Hitoshi a gépi társára.

- Nekem nincsen szükségem emberi táplálékra. Sőt! Azok csak kárt tennének bennem – mondta a robot minden érzelemtől mentesen.

Amikor az űrhajó már a Külső-naprendszerben járt, tovább folytatódott egymás megismerése. Hosszasan beszélgettek a hálóhelyiségben, ahol az ablakon át látszódott a sötét, csillagos űr.

- Kezd izgalmas lenni az utazás. A hadiűrhajó, amin szolgálok, az mindenfelé cirkál a belső kőzetbolygók, a kisbolygó-övezet és a Jupiter pályája között – így a parancsnok, aki éppen felüléseket végzett.

- Ritkán vagy otthon, a Mars bolygón? – kérdezte a néger.

- Nagyon sokáig vagyok távol az űrben, olyankor nem láthatom az otthonomat. Aztán hónapokig odahaza tartózkodom, és akkor a bajtársaimmal nem találkozok. Nem könnyű ez a kettős élet.

- Te vagy itt az egyetlen, aki nem Ameropában lakik – mondta Hitoshi.

- A házam a város mellett áll magányosan. Mellette van a kertem három gyümölcsfával. Onnan csodálatos kilátás nyílik az Olympus Monsra – hagyta abba Bobby az edzést, s inkább társaira figyelt - A bolygók közül a Földet szeretem a legjobban. Amikor ott teljesítek küldetést, látom a sok fát és növényt, az állatokat és az olyan városokat, amilyenek még nincsenek az otthonunkon.

- De már van a Marson is belélegezhető levegő, a fák elvannak a talajban, és azok is tudnak még több oxigént termelni, hála a 22. században élt embereknek. Őket nagyon is lekötötte a Hold és a Mars gyarmatosítása. Ugyanakkor mindkét égitest háború által vívta ki a Földtől való függetlenségét – kapcsolódott be Jurij a beszélgetésbe.

Az Ameropa túljutott az Uránusz pályáján is és egyre közelebb került az ismeretlen objektumhoz. Amikor az már láthatóvá vált, mind a három férfi és a robot az űrhajó legelső helyiségének ablaka előtt állva figyelték, ahogy közeledtek a világoskék színű, dodekaéder alakú űrállomáshoz.

- A huszadik században a Voyager-2 elhaladt az állomás mellett, készített róla felvételt, csak az akkori űrhivatal, a NASA eltusolta. – mondta Omar mindenkinek

- Mégis miféle lények építhették ezt ide? – Hitoshi le sem vette a szemét az ismeretlen valamiről.

A robot a fejébe szerelt computert használva felmérte az idegen objektum távolságát, majd kiszámította a méreteit.

- Az objektum átmérője száznyolcvan kilométer – mondta a társainak.

- Száznyolcvan kilométer? Ami ilyen hatalmas, azt nagyon fejlett idegen lényeknek kellett építeni, mert mi nagyon messze vagyunk még attól, hogy ekkora dolgokat alkossunk – nézte a ferdeszemű, ahogy egyre közelebb kerültek az ablaktalan dodekaéderhez.

Az ötszög alakú lapokból álló űrállomás lassan elfoglalta az egész látómezőt. Végül már csak az Ameropával szemben lévő lapot lehetett látni, de az is egyre nagyobb lett. A közepén egy nyílás vált láthatóvá, a Marsról érkezett űrhajó pedig feléje közeledett.

- Senki ne feledje! Most az Uránusz és a Neptunusz pályája közti út negyedénél vagyunk. Ilyen messze még nem járt ember. Csak úgy, mint a bolygók, ez az űrállomás is kering a Nap körül és forog a tengelye körül, ez által kreálva mesterséges gravitációt.

Az emberi jármű bejutott a nyíláson és elejének lámpái felkapcsolódtak. Láthatóvá vált, hogy a jövevények egy nagyon magas és nagyon széles járatba kerültek, aminek a végét nem lehetett látni a sötétségtől. Azt viszont látni vélték, hogy a hajótesttől egy méterre húzódtak a falak és a plafon. Az Ameropa végül megállt egy nagy, sötét teremben, aminek a szélessége, a hosszúsága és a magassága is rejtély maradt.

- Mind a négyen hagyjuk el a hajót! Körülnézünk! – beszélt Bobby a társaihoz.

Mind a négyen világítani kezdtek a szemeikkel az agyukba ültetett chipek által, miközben távolodni kezdtek az űrhajójuktól. Néztek minden irányba, de nem láttak semmit sem maguk körül.

- Azt sem tudjuk, hogy van-e itt valaki rajtunk kívül – ijedt meg Hitoshi.

- Eddig a Mars különböző pontjain harcoltam a legveszélyesebb bűnözők ellen. Itt is olyasminek lehetünk kitéve, amivel szembe kell néznünk – Omar erélyesen beszélve eresztette elő karjaiba szerelt fegyvereit.

- Most komolyan! Mi van, ha valaki, vagy valami előbújik a sötétből? – lett még rémültebb a ferdeszemű.

- Hitoshi! Ne ijesztgess minket! – parancsolta Bobby.

- Nem ijesztgetek senkit, de mi van, hogyha valaki éppenséggel most is figyeli minden lépésünket? – nézett minden irányba az alacsony férfi, de csak a vak sötétséget látta.

- Meg tudjuk védeni magunkat! – így Bobby, majd bizalmatlanabbul beszélt. – Remélem!

Még néhány méter megtétele után a parancsnok hozzáért valamihez és egy nagy hologram-képernyő kezdett körvonalazódni a csapat tagjaitól balra.

- Mi ez? – így Hitoshi, miközben a sötét űr és a csillagok látszódtak a képernyőn.

- Lehet, hogy én indítottam be valamit, mert most látom, hogy egy műszerfalszerűségbe ütköztem bele – vette észre Bobby a mellette lévő téglatestszerű asztalt, rajta gombokkal, majd felfelé világított és a teljesen sima falat látta.

Amikor mind a négy ember a hologram-képernyő felé fordult, mindenféle építőrobotok sokaságát látták, melyek úgy építettek egy állomást, hogy először a belső helyiségeket építették meg, később újabb és újabb helyiségek lettek köréjük építve.

- Az állomás építéséről látnánk videót? Most lehetünk a kellős közepén – mondta a parancsnok mindenkinek.

Olyan emberekről is láttak felvételeket, akik a 17. század divatja szerint öltözködtek, a gazdagabbak hintókban jártak és palotákban laktak, a szegény parasztok a földeken dolgoztak. Később a dodekaéder is látszódott, miközben az utolsó simításokat végezték a külső részén.

- Én ezt a videót úgy értelmezem, hogy a Földön a 17. század volt, amikor ez az űrállomás épült – mondta a néger.

A felvételen később magas, vézna, nagyfejű, dülledtszemű, szürke színű, emberszerű lények váltak láthatóvá, akik csészealjhoz hasonló járműveken tettek látogatást a Naprendszer belső, kőzetbolygóin; a gázóriásokon, azok holdjain, illetve a Kuiper-övezet törpebolygóin.

- Régen, akik földönkívüli látogatókat észleltek, sokszor ilyennek írták le az idegeneket. Ezek a lények az egész Naprendszert tanulmányozták, de honnan jöhettek!? –találgatott Hitoshi.

A hologram-képernyőn láthatóvá váltak olyan felvételek, amelyek a 19. illetve a 20. században készültek városokban.

- Elsősorban a Föld érdekelhette őket – állapította meg Bobby, nézve kettő darab, hegyek fölött elrepülő csészealjat.

- Emberekkel is találkoztak! – nézett a társaira Hitoshi, amikor az látszódott, hogy egy erdőben kísértek fel egy nőt egy nagyobb repülő csészealjra.

A hologram-képernyő egyszer csak kikapcsolódott és így kérdezte Bobby a társait:

- Hozzányúlt valaki, valamihez?

- Semmihez nem értem hozzá, végig a felvételt néztem – mondta a ferdeszemű.

- Teljesen mozdulatlan voltam, mit gondolsz, mihez értem hozzá? – gurult be Omar.

- Jurij, megérintettél valamit? – kérdezte a parancsnok a robotot.

- Mozdulatlanul álltam, miközben látható volt a felvétel – felelte a szőke.

- Nem hiszem, hogy lett volna itt valaki, aki a tudtunk nélkül kapcsolta volna ki a videót. Az is lehet, hogy csak idáig tartott, vagy valami rendszerhiba állt be – ment Bobby előrébb, miközben tekintete forgott minden irányba.

- Ha van itt valaki, vagy valami rajtunk kívül, velem nem kezdhetnek ki – mérgesen beszélt a néger, miközben mindenfelé világítva kezdett járkálni.

- Pihenjünk egy kicsit! Utána kiderítjük, hogy miért van itt ez az állomás – mondta Bobby a társainak.

Mind a négyen visszamentek az űrhajó belsejébe és ágyba bújtak a jármű hátulján lenyúló kockában elhelyezkedő hálókörletben. Csak nehezen jött álom a szemükre, hiszen egy ismeretlen helyen voltak. Nem tudhatták, hogy tartózkodott-e még ott valaki rajtuk kívül. A férfiak végül elálmosodtak és ki tudták pihenni az utazás fáradalmait. Csak negyedik társuk nem aludt el, helyette készenlétben maradt. Számítógépének engedelmeskedve figyelte feje radarjával, hogy van-e valamilyen mozgás közel, vagy távol, de szerencsére semmit nem érzékelt.

Ébredés után ismét előmerészkedett mindenki az űrhajóból. A parancsnok így beszélt a társaihoz:

- Legjobb lesz, ha szétszéledünk, és úgy derítjük fel az állomást.

- Én egyedül sehová nem megyek! Azt el lehet felejteni! – esett kétségbe Hitoshi.

- Omar, te menj Hitoshival! – mondta Bobby a négernek.

Azzal a csapat két részre szakadt, s úgy indultak más-más irányba felderítőútra. A magas, kopasz néger és alacsony társa egy ajtóhoz értek, ami kinyitódott előttük.

- Szórakozhat velünk valaki? – rémült meg a ferdeszemű.

- Az is lehet, hogy csak mozgásérzékelős az ajtó. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a helyiség üres – világított a magasabbik az ajtó mögötti helyiségbe, majd be is lépett oda.

- Ne hagyj már itt engem! – lépett be a társa.

Az ajtó bezárodott, a mögötte lévő hely pedig a két férfival együtt elindult lefelé.

- Úgy vélem, hogy egy liftbe vagyunk, de vajon ki kezelheti? – világított Omar minden irányba.

- Most vajon hová mehetünk? – lett még rémültebb az alacsonyabbik.

A négert kissé felidegesítette a buta kérdés, s ennek fejében válaszolt egy másik kérdéssel:

- Ugyan honnan tudnám?

Bobby és Jurij egy tágas folyosón sétáltak, amelynek a falait és a plafonját jól látták. A parancsnok közben mozgatta karjai fegyvereit.

- Figyelj mindenre! Nem szeretném, hogyha valami váratlanul előbukkanna ebből a vaksötétből – mondta a szőkének.

- Csak mi vagyunk itt!

- Ilyenkor azért tudlak irigyelni! Nincsenek érzelmeid, így aztán a félelmet sem ismerheted – próbálta megőrizni a hidegvérét Bobby, miután semmi érzelem nem érződött társa hangjában.

Eközben az expedíció másik két tagja sebesen haladt lefelé a lifttel.

- Ugyan hol fogunk kikötni? – kérdezte Hitoshi.

- Annyira ismerem ezt az űrállomást, mint te, nem tudom – húzta fel magát Omar.

A lift lassítani kezdett, a fekete pedig így szólt kemény, parancsoló hangon:

- Úgy gondolom, hogy nemsokára meg kell állnunk. Bármi fogad minket, résen kell lennünk.

A lift végül megállt, az ajtó pedig kinyitódott. Elhagyták a helyiséget, s átléptek egy olyanba, ami valószínűleg hatalmas lehetett.

- Na, nézzünk szét! – adta az utasítást indulatosan Omar.

Mindketten elindultak és egy idő után a sötétben különböző csészealj alakú járműveket véltek felfedezni maguk körül.

- Emlékszem, hogy a videón úgy láttuk, az állomásban legalul tárolták a járműveket – forgott mindenfelé Hitoshi tekintete.

- Én is láttam a felvételt. Valószínű, hogy a legalsó szinten lehetünk, mert elég sokáig jöttünk lefelé – tett így a néger is.

Bob és Jurij már nagyon hosszasan sétáltak a folyosón, amikor megálltak egy ajtó előtt, ami automatikusan kinyitódott előttük. Beléptek a mögötte lévő terembe, amelynek közepén egy asztal állt. A falakba szerelt számítógéprendszer érzékelve a jelenlétüket, vetíteni kezdett egy korábban készült hologram-felvételt, amelyen szürke, emberszerű lények tanulmányozták az asztalon fekvő embert.

- Mi kapcsolhatja itt be a hologram-felvételeket? Valamilyen berendezés érzékelné, hogy itt vagyunk, és az kreálná az egészet? – nézett Bobby kíváncsian a szürke szerzetekre.

- Ez csak egy felvétel, ami régen készülhetett! Nem érzékelik, hogy itt vagyunk – így a robot, miközben elhagyták a helyiséget.

Egy magas és széles folyosón sétáltak tovább, ahol megjelent egy újabb hologram, amin azt lehetett látni, hogy a szürke emberszerűségek embereket kísértek. Egy kisebb, kör alakú teremben ismét azt látták, hogy egy asztalon fekvő emberen kísérleteztek.

- Régebben sokat olvastam az egykori emberrablásokról, amelyeket rejtélyes, idegen lények vittek véghez – nézte Bobby a felvételt, ami eltűnt, amikor társával átlépett a következő, ugyancsak kicsi terembe.

- A fejem számítógépe sok eltérítésről tartalmaz információkat – nézte Jurij az előttük megjelenő hologram-videót, amelyen egy szürke implantátumot ültetett egy idősebb hölgy halántékába.

- Tulajdonképpen egyetlen elrabolt ember sem számolt be arról, hogy mit látott, amikor kinézett az ablakon.

- Azt sem említette egyik eltérített sem, hogy egyáltalán ablakos helyiségben tartózkodtak-e – így a robot, amikor a hologram-felvétel eltűnt.

- Ezek a szerencsétlenek le lehettek nyugtatózva, amíg itt voltak. Egyiken sem láttam rémületet – rázta a fejét Bobby.

Omar és Hitoshi már régóta sétáltak a különböző méretű járművek között, amikor így szólt a néger:

- Tulajdonképpen jó, hogy én jöttem teveled, legalább nem unatkozom melletted. Annyit tudsz beszélni a járművekről.

- Imádok én mindenféle járművet, amilyeneket az emberek manapság használnak.

- Ezen a helyen mindenféle méretben van repülő csészealj – így a fekete, miközben elhaladtak egy háztömb méretű objektum mellett.

- Innentől lehetnek a nagyobb járművek – világított Hitoshi egy laposabb, repülőgép méretű szerkezetre.

- Itt mindegyik jármű olyan, mint amilyenekről az előző évszázadok UFO-észleléseiben tesznek említést – lett figyelmes Omar egy házméretű, gömb alakú szerkezetre.

- Egyesek USO-król, azaz víz alól felszálló, vagy víz alatt úszó, ismeretlen járművekről számoltak be. A minket körülvevő járgányokra illik azoknak a leírása is.

Jurij és Bobby egyszer csak egy hatalmas teremben találták magukat, ahol álló üvegtartályok sorakoztak egymás mellett. A tartályok mindegyike zöld folyadékkal volt tele, s némelyikben elpusztult embriók lebegtek.

- Több női eltérített számolt be arról, hogy az idegenek embriót vettek tőlük, vagy mesterségesen megtermékenyítették őket – így a szőke.

- Keveredni akartak volna velünk, de miért tettek volna ilyet?

- Egyetlen emberrel sem osztották meg az elrablásuk okát.

- Elég sokat járkáltunk, ideje lenne értesíteni Hitoshit és Omart, hogy térjenek vissza az Ameropához.

Bobby az agya chipjével felvette a kapcsolatot a négerrel és úgy szólította fel őt a visszatérésre. A fekete és a ferdeszemű visszamentek a liftbe, ami elindult velük felfelé. Hamarosan mind a négyen találkoztak az űrhajónál és visszatértek a belsejébe. Az elkövetkező órákban ettek, a téglatest leghátulján elhelyezkedő, egyszemélyes kabinban lezuhanyoztak, majd a téglatest aljáról lenyúló kockában, a hálókörletben osztották meg egymással, hol jártak.

Bobby, Omar és Hitoshi végül lefeküdtek aludni. Társuk viszont nem érzett álmosságot, hiszen a gépek soha nem fáradtak el. Bele volt programozva, hogy akár egymaga is derítsen fel ismeretlen terepet, így hát szemeivel világítva elhagyta az Ameropát.

 Elindult, de más irányba, mint korábban Bobbyval. Ismét egy folyosóra tért, s hosszú séta után egy lépcsőn kezdett felfelé haladni. Miután már sokáig ment felfelé, egy olyan helyiségbe érkezett, ahol asztalok sorakoztak a fal mellett, azokon pedig kövek helyezkedtek el. Szemeivel vizsgálta a köveket, s megállípította róluk, hogy azok a Naprendszer belső kőzetbolygóiról, illetve a gázóriások holdjairól származtak. Az ember által meglátogatott égitestek mindegyikéről sok információ volt a fejében.

Némi sétálás után ért át a következő helyiségbe, ahol nagy hologram-képernyők lebegtek körülötte, s mindegyiken más-más gázóriáson készült felvételek váltották egymást. Nézte a videókat a hihetetlen sebességgel tomboló viharokról és a különböző gázfelhőkben közlekedő űrhajókról. A fejébe szerelt radarral mozgást kezdett el érzékelni, mintha valami az Ameropa felé tartott volna.

- Van itt valami rajtunk kívül. Meg kell védenem a társaimat! – mondta magában, majd visszafordult.

Jurij szerencséjére a félelmet sem ismerte, így annak érzése nélkül indult vissza az űrhajóhoz. Beleprogramozták, hogy társait meg kell védenie mindenféle veszélytől. Amikor visszatért az űrhajóhoz, meglátott egy magas, szürke, emberszerűséget is feléje közeledni. Az idegen ugyancsak észrevette Jurijt, majd verekedni kezdtek. Ököllel ütögették egymást, aztán mindkettő szorongatni kezdte a másikat. Bobby előjött a járműből és meglátta őket.

- Uramisten! Hát nem egyedül vagyunk az állomáson? – kérdezte a férfi.

A szürke elindult a parancsnok felé, a robot pedig tovább ütögette az oldalát. Az idegen erre folytatta a verekedést ellenfelével, majd a másik két férfi is előjött.

- Majd én elintézem ezt a szerzetet! – tartotta a néger a fegyvereit az idegenre.

- Ne lőj! Nem tudhatjuk, hogy egyedül van-e, vagy vannak-e itt többen is – parancsolt rá Bobby, megőrizve a nyugalmát.

- És hogyha ő fog elintézni minket? – kérdezte Hitoshi.

A szürke szerzet elindult a férfiak felé. Jurij ekkor olyan erővel ütötte őt hátba, hogy lyukat ütött rajta. Az idegen harcképtelenné válva rogyott két térdre.

- Áruld el végre! Kik vagytok, és mit kerestek a Naprendszerünkben? – nézett Bobby ellenfelük nagy, fekete szemeibe.

- Mi… klónok… vagyunk… Mind itt… ke.. letkeztünk…ezen…az…áll…omá…son. Ta…nul…mányoz…tuk a Nap…rendszer égi…test…jeit, hogy fajunk meg…te…leped…hessen a leg…kü…lön…bözőbb pla…né…tákon is mi…köz…ben ki rajzik az Uni…verzum galaxisaiban.  Ré…gebb…en sokan voltunk…de…most…már csak…én…ma…rad…tam – mondta akadozva a legyőzött.

- A Földről embereket raboltatok el, hogy aztán itt tanulmányozzátok őket – mondta Bobby.

- Vissza is… vittük… mindet… a Földre.

- Arra vagyunk kíváncsiak, hogy miért kísérleteztetek annyi emberen? – kiáltotta a fekete bőrű.

- Mert… kép…telenek…vagyunk…a…szex…uá…lis…úton…való…sza…porodásra – válasza után a szürke eldőlt.

- Hé! Válaszolj! Tudni szeretnénk mindent! – próbálta feléleszteni a szerzetet a parancsnok, de amikor látta, hogy kimúlt, így szólt a társaihoz – Vigyük be őt a hajóba! Meg kell tudnunk, hogy mi ez!

Mind a négyen megfogták a szürkét és az étkezőt követő helyiségbe vitték, ahol egy asztalra fektették. Mivel már kimúlt, elkezdték boncolni a testét.

- Most komolyan fel akarjuk őt darabolni? – nézett ijedten a társaira Hitoshi.

- Meg akarom tudni, hogy mégis mifélékkel van dolgunk – mondta nyugodt hangnemben Bobby.

- Mi van, hogyha jönnek a társai, és túlerőben lesznek? – maradt továbbra is ijedt a ferdeszemű.

- Mondta, hogy csak ő egyedül van ezen az állomáson – mondta idegesen Omar is.

Az óriási dodekaéder legfelső, nagy helyiségében, a falba szerelt, üvegfalú kabinokban, állva helyezkedtek el, a szürkénél magasabb és erősebb testalkatú; dülledt, fekete szemű, vastagnyakú szerzetek.

Az űrállomást vezérlő számítógép felélesztette a fehér szerzeteket, akik egymás után jöttek elő a kabinjaikból. „Betolakodók tartózkodnak az állomáson.” „Menjünk és űzzük el őket!” – továbbították a szerzetek a gondolataikat egymásnak, miközben egy olyan terembe mentek, amelyben mind elfértek. A terem ajtaja bezáródott mögöttük, s mivel az egy lift volt, elindult velük lefelé.

Az Ameropa belsejében a jövevények sokáig tartó boncolás és vizsgálódás után feldarabolták a szürke szerzetet, és a legkülönfélébb alkatrészeket szedték elő a testéből.

- Elég sokat dolgozom mindenféle masinákkal. Úgy gondolom, hogy ezek itt mind részben élőlények, részben robotok, de olyan fejlettek, amilyeneket a mai technológiával képtelenek vagyunk alkotni – tanulmányozta Hitoshi az ismeretlen kütyüket.

- Ez a szürke burok, ami a testüket fedi, a ruha és a bőr szerepét is betölti, ezért nincs szükségük öltözékre – simította az ujjával Bobby a különös, szürke bőrt.

- Nincs nemi szervük, nemtelen mindegyik egyedük – beszélt Jurij, majd újabb szerzetek közeledését érzékelve, így szólt a társaihoz. – Újabbak csatlakoznak a társaságunkhoz.

- Ez a rohadék azt mondta, hogy már csak ő maradt az állomáson – nézett a néger az alaposan kibelezett szürkére.

- Hazudott nekünk! – ijedt meg Hitoshi

- Akkor nem marad más, mint nekünk megvédeni magunkat – Bobby előeresztette karjai fegyvereit.

- Jöjjönek csak! Elbánunk velük! – csatlakozott hozzá Omar.

A lift hamarosan megállt az óriási terem szélében, a fehér szerzetek előjöttek és mentek az Ameropa irányába. „Semmi keresni valótok itt!” „Hagyjátok el ezt az állomást, vagy meghaltok mind!” – továbbította több szerzet is a maga gondolatát az emberek számára.

- Mutassuk meg nekik, hogy nem ijesztenek meg minket! – Bobby nyugodt maradt, miközben társaira nézett.

Mind a négy ember elő merészkedett a hajóból. A parancsnok és a néger tüzet nyitottak a közeledő szerzetekre. „Csak úgy, mint a szürke társaink, mi is itt készültünk, ezen az állomáson. Én vagyok a parancsnok, a többiek a klónjaim. Hasztalan az ellenállásotok.” – nyújtotta a karját az egyik fehér a lövöldöző emberekre, akik hátrafelé estek el.

- Egyben vagy, Omar? – kérdezte Bobby.

- Egy nyomást éreztem a testemen – állt fel a néger, majd újra tüzelt.

Jurij közeledni kezdett a fehér klónok felé, de a parancsnok ujjaiból különös plazmasugarak kezdtek szerteágazni, melyek eltüntették a robot testét, deréktól lefelé.

- Mit tettetek vele? – üvöltött Omar, amikor látta, hogy gépi társának a felsőteste tehetetlenül feküdt a lábai előtt.

- Most már képtelen vagyok az ellenállásra – beszélt Jurij a társaira nézve.

„Ne tegyetek kárt egyikőjükben sem!” „Ők az elődeink, ha meghal valamelyikkőjük, nem biztos, hogy későbbi, fontos nagy emberek is megszületnek, akik leszármaznak tőlük.” – továbbította a maga gondolatát a fehér parancsnok a társainak.

- Minket nem fogtok kinyírni! – kiáltotta a néger, szüntelenül lőve az idegeneket.

„Minden ellenállásotok hiábavaló.” – így az egyik szerzet, miközben karjait a három férfi felé nyújtotta, akik elestek.

- A fegyvereik nem ártalmasak élő szervezetekre, miért!? – így Omar.

„Mert nem tehetünk kárt bennetek, csak az állomást kell megvédenünk az illetéktelen behatolóktól.” – érkezett egy gondolat az idegenek parancsnokának a fejéből.

- Hogy-hogy? – lépett a társai elé Bobby.

„Ezt az űrállomást robotok építették, akik a távoli jövőből lettek visszaküldve. Mi, a harci klónok és a tudós szürkék, akik a Földről elrabolt embereket tanulmányozták, az emberi fajból fogunk kifejlődni.” – jutatott a parancsnok egy újabb gondolatot a három embernek.

- Nem ölhettek meg senkit sem? – kérdezte Hitoshi.

Az állomást védő szerzetek vezére végignézett az embereken, majd újabb gondolatát továbbította nekik: „Nem árthatunk emberi lényeknek, mert ha kárt teszünk valamelyikben, vagy megöljük bármelyiket, nem biztos, hogy ugyanazok, a mi múltunkat és a ti jövőtöket formáló nagyságok megszületnek. Egyébként az utódaitok bűne, hogy nincs nemünk és csak klónozással tudunk szaporodni.”

- Az előbb láttuk, hogy ti már amolyan szuperfejlett biorobotok vagytok – mondta a ferdeszemű.

A klónok főnöke további gondolatait irányította az ellenfelei felé: „A jövőtökben egyre természetesebbé válik, majd hogy minden egyed részben élőlény, részben gép. Mivel az ember egyre nagyobb mértékben lesz inkább gépi, elveszíti a szexuális úton történő szaporodás képességét.”

- Az ember gépesedése egy olyan folyamat, ami már elkezdődött. Én magam is gép vagyok – mondta a földön fekvő Jurij.

- Te egy robot vagy, akit emberek gyártottak. Nem egy hús-vér lényből lettél gépesítve – mondta Hitoshi a nőnek.

- De attól még lehet, hogy a jövőben mi magunk válunk ilyenekké. Az utánunk következő nemzedékek szörnyű hibát fognak elkövetni. Az ő bűnük lesz, hogy a még későbbi generációk szexualitásra képtelenekké válnak – így Bobby.

„Szerencsére arra is rájöttek az elődeink, hogyan lehetséges az időben utazni. Vezetőink arra jutottak, hogy a ti korotokban kell tanulmányozni fajotok példányait. A nőnemű egyedektől embrió mintákat kell venni, illetve kísérletezni kell a megtermékenyítésükkel. Szeretnénk visszaszerezni a szexuális szaporodás képességét, de ugyanakkor meg is akarunk maradni egyre nagyobb mértékben fejlődő biorobotoknak.” – továbbította gondolatát az egyik szerzet.

„Talán az is egy megoldás, ha egyszerűen csak megváltoztatjuk a jövőt. Nem születnek meg olyan elmebetegek, újítók és feltalálók, akik esetleg tőletek fognak leszármazni.” – jött egy gondolat a klónok vezérének fejéből, majd az állomást vezérlő computernek továbbított egy másikat – „Számítógép! Aktiváld az önmegsemmisítő berendezést!”

- Tűnjünk el innen! – parancsolta Bobby a társainak.

„Nem mentek sehová! Itt haltok meg velünk!” – érkezett az emberutódok főnökének egy újabb gondolata.

Omar tüzet nyitott a klónokra, akik elkezdtek közeledni az Ameropa felé. Szerencsésen le tudott lőni kettőt, majd társaival együtt elkezdett visszamenni a hajóba.

- És Jurijjal mi lesz? – állt meg Hitoshi az ajtóban.

- Itt kell őt hagynunk! Mentsük a magunk életét! – húzta őt befelé a fekete bőrű.

- Nem hagyhatjuk őt itt! Ő is tagja ennek a küldetésnek!

- Muszály lesz, ha szeretnénk élve hazatérni – lőtte szét Bobby az egyik emberutód felső testét.

Újabb találat érte az emberi parancsnokot és a ferdeszeműt, akik nagy nyomást érezve a testükön, elestek. Szerencsére a hajóban maradtak, aminek az ajtaja bezáródott és elindult.

 „Ne hagyjuk elmenekülni őket!” – továbbította a klónparancsnok a gondolatait a társainak. A szerzetek az űrhajó köré sereglettek, hogy feltartóztassák a menekülőket. Az emberutódok a testükbe szerelt, csupán bénító fegyverekkel nem tudtak kárt tenni a járműben, ami tolatva kezdte elhagyni a termet.

- Én feláldozható vagyok, itt pusztulhatok az állomással együtt – mondta Jurij, aki semmit nem érzett, így bánni sem tudta, hogy ott maradt.

Az Ameropa egyre nagyobb sebességgel tolatott, majd elhagyta az állomást, megfordult és az űrben az elejével haladva folytatta hazaútját. A Marsról érkezettek már messze jártak, amikor az objektumot látták egy óriási robbanást követően a darabjaira hullani. Hazafelé már túljutottak az Uránusz pályáján, amikor a hálókörletükben beszélgettek.

- Mondani kellene odahaza, hogy a gépi emberekkel nem fogunk jót tenni az utódainknak. Talán mégis csak emberi hiba, hogy ezek a szerzetek egy csomó embert vittek oda, hogy tanulmányozzák őket – beszélt a ferdeszemű.

- Nem mennénk sokra vele! A vezetők mind arra jutnának, hogy majd orvosolják a problémát a később élő emberek – rázta a fejét Bobby.

- Legalább a kormányzónak mondjuk el! Hátha tehetünk azért, hogy az ember a nagyon távoli jövőben is megmaradjon szexuálisan szaporodó élőlénynek – így Omar.

- A gépi testrészekről senki nem akar lemondani. Hárman kevesek vagyunk ahhoz, hogy megakadályozzuk a teljes elgépesedést, de ha elmondjuk, mit láttunk az űrállomáson, talán elgondolkodnak azon, hogy az emberi faj jó irányban halad-e – mondta a parancsnok.

Az Ameropa hosszú utazás után érkezett haza a Mars bolygóra. A hazatérők pedig beszámoltak az űr távolában tett látogatásuk minden részletéről. Napokkal később Bobby és Hitoshi, két hölgy társaságában egy kör alakú, fehér épületnek a kinti, elkerített, ugyan csak kör alakú részén, egy asztalnál ülve beszélgetett.

- Olyan kár, hogy Omar nem tart velünk – gyújtott egy cigarettára a ferdeszemű, miközben nézte a többi asztalnál ülő és beszélgető embert.

- Családja van! Hagy töltse az idejét ővelük – mondta Bobby, majd a horizontig elnyúló, halott, vörös tájat nézve folytatta. - Itt az Olympus Mons tetején nem is lehet érzékelni, hogy egy hegy tetején vagyunk.

- Persze, mert ez egy pajzsvulkán, ahogy tört kifelé egyre többször és többször, úgy lett egyre nagyobb és szélesebb.

- Mennyi mindent tudsz a vulkánokról, szívem – karolta át Hitoshit egy nála alacsonyabb, rövid hajú; ferdeszemű nő.

- Bolygónk legnagyobb hegyéről mindenki tudja, hogy pajzsvulkán. Én a gépekhez értek – csókolta meg Hitoshi a hölgyet.

- Azért örülök, hogy amióta hazajöttünk találtál barátnőt – emelte fel Bobby a sörös poharát.

- Én pedig gyermeket várok tőled – csókolta meg az Uránuszon túli küldetés parancsnokát a nője.

- Most igyunk arra, hogy nemsokára apa leszek – koccintott Bobby Hitoshival, majd a társaság női tagjaival.

A fiatalok beszélgettek még egy ideig, de amint elkezdett alkonyodni, a járműveikbe ülve lementek a hegyről. Bobby és a kedvese hazamentek, Hitoshi és a nője pedig a városban folytatták a bulizást.

ÉRTÉKELÉS:

Minél több, annál jobb!

Rövid link:

Kedvencként való jelölés:

(csak bejelentkezve)

EDDIGI ÉRTÉKELÉS:
mecena_tartalom