Mert mindig van, ami távolodik tőlünk...
 Előbb az anyák-apák, később a család,
 majd az Egy-Kedvessel
 a halhatatlannak mondott Mindenség.
 Folyton hallgatni kényszerültünk
 a késve érkező érkezések zaját.
 Nyomok nélkül tovatűnik
 az Idő-kiszabta szarkaláb,
 a ráncok szimmetriája
 a kutató-látó szemek sarkaiban,
 miután gazdát többet már nem találhat.

Az ember mindenben
 alaktalan salakká dermed,
 foszlik valódi helyét tán élete végén sem találja.
 Tövis-tüske félelmekkel,
 tartósan önmarcangoló lélek-furdalással,
 mint mikor sejtjük,
 hogy valamit elhibáztunk
 s jóvá tenni tán, már soha többet nem tudjuk
 - ellobbannak lassacskán az ész-évek is,
 időtlenné átzúgja termeit a légüres Tér.
 Ez maradt: sorstalan, bűnös,
 most még rab; a teremtés csendjét
 - félő -, már aligha hozhatja vissza bármi is.
 A Lét-héja még Apokrif-jelekkel beszél,
 s felkavarja felzaklatón
 a nyughatatlan otthonra-vágyás neszét.

Vajon a zsigeri, tapintható Hiány-üresség
 ont-e magából törvényt,
 vagy puszta hús-életünk csupán
 űrként zsong át fájón egy evilági képleten?!
 Mert mindig újra és újra akad
 egy-egy jólhangzó, beetethető,
 logikus magyarázat:
 azért nem telik kvártélyra,
 se kosztra, nyaralásra, szabadságra,
 mert a kisembereknek
 is kell valami szükséges
 golgotai Sziszifusz-kereszt,
 ami lefoglalja göröngyös napjaikat!

Aki kimeri jelenteni,
 hogy látszat-káprázatokban,
 hamis illúziókban élünk,
azt könnyen meglehet,
hogy még aznap súlyos baleset éri,
 s többet már nyikkanni se tud.
- A haszonelvűség is boldogtalanná
 roncsolja perceinket,
 nem csupán a gonoszság!