mecena
összes megtekintés
: 198
új megtekintés
: 166
kedvencnek jelölve
: 0
hozzászólások száma (egyelőre nem működik)
: 0
Bejelentkezett felhasználóként több anyag olvasható, mint látogatóként! – [BEJELENTKEZÉS] / [REGISZTRÁCIÓ]

Tasi83 – Vadászkaland

Várható olvasási idő: ≈ 7 perc

szerző által korrektúrázva

Hétéves koromig úgy éltem, mint akit egyszerre beszippantott a magány. Feltűnően sok időt töltöttem a felnőttek társaságában, így a legtöbb ismerős, rokon, vagy épp családtag azonnal levonta a megfelelő következtetést, miszerint: a gyerek túlkoros, koravén, vagy éppen csak magának való! Ami – főként a mostani korban egyet jelent a beilleszkedési nehézségekkel küszködő pszichológiai szakkifejezés fogalmával.– Gyula! Én nem tudom, hogy mit csinál a Milánka, de ez akkor sem helyes! – hajtogatta megrögzött igazságérzettel, és csökönyös vaskalapossággal nagyanyám, akinek a konyhájában még most is érzem mézes zserbója, és fantasztikus kürtöskalácsa illatát.– Ugyan már no! Hát mi baja lenne?! Egyszerűen csak gondolkodik! – vetette könnyelműen oda nagyapám, aki maga is bölcs ember lehetett, mert szűkszavú lévén legfeljebb csakis akkor beszélt, ha valaki kérdezte.Testvértelen kisfiúként a nagyszülők házában töltöttem jóformán az egész nyarat, és az ősz, és tél bizonyos időszakait is. Ami azt jelentette, hogy korom béli gyerekekkel még véletlenségből sem találkoztam. Nem azért, mintha szigorúan tiltották volna, csupán azért, mert hamar rájöttem, hogy nem tanulhattam, és sajátíthattam el a társas érintkezés, és a barátkozás szabályrendszereit.Könyvek, és filmek voltak az első barátaim. Gőgös Gúnár Gedeon, Ablak Zsiráf, Nagymama képeskönyvéből próbáltam meg megtanulni olvasni, és betűket írni. Egy kis firkálás, és lengő ceruzarebegtetés után már tűrhetően letudtam – igaz ugyan -, csupán csak nyomtatott nagy betűkkel írni a nevemet. Apám gyakorta bejött a kinti konyhába, melyet úgy építettek a kertes ház mellé, mintha valami mellék, vagy csupán elő épület volna. Csöndes, cinkossággal a hátam mögé settenkedett, majd azonnal barackot, vagy kokit nyomott a fejemre bütykös, vastag kezeivel, melyen mindenkoron kiadósan feldagadtak a kék-zöld-lila erek, és kérdőre vont:– No lám csak Milánka! Hát te meg? Mit csinálsz? Máris írogatsz?Sokszor inkább nem válaszoltam semmit, mert tudtam, és éreztem, hogy több mint valószínű, hogy azt se venné valami jó néven tőlem, – ehelyett, mint egy kis sárkányölő vitéz, vagy akcióhős büszkén mutattam a „szent papírost” amin a „Berkesi Milán” név szerepelt, legalább olyan ismeretlen, kacifántos, és felnőttes írással, ahogy anyám igyekezett mindig mutatni. Anyámnak egyszerre művészi, és roppant finom, puha kezei voltak, melyek leheletfinoman alig érintették a sokszor durva, famentes papírt, és úgy suhant a toll a kezében, mintha a világ legtermészetesebb dolgát végezné. Sokszor mesélte nagyapám, hogy Arany János költő is négy éves volt, amikor az apja hamuban írt betűkön igyekezett neki megtanítani a betűvetés tudományát. Apám ezt valami goromba sértésnek, vagy egyenes, nyílt provokációnak tekinthette, mert egy óvatlan percben, – mikor másfelé néztem -, kicsit megnyomorgatta a nyakamat, és kaptam egy közepes méretű pofont, mert ilyen „hasztalanságokkal” mulattam szerinte az időmet.Később nagyapám bejött hozzám a nappali szobába. Kezembe adta féltett vadászpuskáját, melyet valósággal úgy dédelgetett mint egy pólyás kisdedet. Persze a töltényeket ekkor mindig szigorúan kivette a fegyverből, mert nem akart semmi galibát. Először és utoljára fogtam fegyvert, és már kiskoromban sokat törtem oktondi, kelekótya fejemet, hogy miért kell folyton háborúzni, és bántani másokat? Ezt azóta sem tudtam megfejteni.– No Milánka! Most elviszlek vadászni! De vigyázz! Senkinek egy szót se, mert akkor kapunk a fejünkre! – ekkor mindig titokzatosan mosolygott, és fogatlan szájában csupán egyetlen alsó foga világított sárgásan, amitől majdnem úgy nézett ki, mint Piszkos Fred kapitány, csak nem félszemmel.Gyerekes, naiv izgatottság lett úrrá rajtam. Még sohasem jártam azelőtt igazi erdőben. Persze számos – főként indiántörténetet -, igyekeztem olvasni róla, hogy milyen lehetett, amikor Winnetou az apacsok törzsfőnöke éj fekete lován, és hosszú lövű puskáján Old Shatterhanddal együtt el lovagolt az Ezüst tóhoz. De ezek csupán csak gyerekes fantáziám melléktermékei lehettek, és sokszor egy-egy kedves olvasmányélmény szervesen összekeveredett a valóság kiábrándító tényeivel.Mivel őszre fordult az idő ezért vadonatúj félcipőmet vettem fel, amit anyám cipőtisztító fekete krémmel fényesített ki, majd hozzávettem a farmernadrágomat, és egy dzsekit is, ami akkor szintén trendinek, és divatosnak számított. Úgy nézhettem ki, mint egy furcsa földönkívüli, aki még nem sajátíthatta el az öltözködés szabályait a föld nevű bolygón.– Kis unokám! Biztos vagy benne, hogy így akarsz jönni?! – von félre nagyapám. Nem tudhattam, hogy a különös, huncut mosoly arcán vajon nekem, vagy meghökkentő öltözékemnek szól-e, de kaptam tőle egy munkás overállt, ami legalább három mérettel nagyobbacska volt rám, és két harmincnégyes méretű masszív, fekete színű gumicsizmát, mert az erdőben sok volt a sár, és elegáns félcipőben hamar beleragadtam volna az ismeretlen ingoványos talajba.Amikor lecseréltem ruhatáramat, és csöndes tolvajok módján kilopakodtunk – szándékosan -, a hátsó kerteken át először éreztem azt, hogy vagyok valaki. Hogy talán én sem vagyok már annyira szerencsétlen kisgyerek, mint sokan gondolták rólam.Úgy hatoltunk be az érinthetetlennek hitt Monori erdő mélyére, mint a régi Kolumbuszok, vagy felfedezők, akik új világrészeket akartak felfedezni, és bármit elkövettek, hogy expedíciójuk sikerrel járhasson.Nagyapám vitt egy puskát, és én is vittem egyet. Közben folyton magyarázott, mesélt, vagy igyekezett tanítgatni, hogy melyik erdei növényfajta mire jó, hogy a moháról meg lehet állapítani, hogy merre van észak, és hogy a nap járásából pontosan tudni lehet körülbelül mennyi az idő?– Csöndesebben te gyerek! Akkora zajt csapsz lábaddal, hogy az őzek azonnal megijednek! – intett csöndre nagyapám, mire én földbegyökerezett lábbal inkább egy helyben megálltam mellette.– Látod ezeket a nyomokat? Ez egy szép hímszarvas lehetett! A patanyomokból szépen ki lehet olvasni sok hasznos információt! – hajolt közelebb a mocsaras jellegű, avarillatú földhöz, hogy megvizsgálja.Nagyapám olyan volt, mint egy bölcs indián, aki megértette, tisztelte, és elfogadta az anyatermészet törvényeit. Gyakorta emlegette, hogy minden állatnak külön lelke van, és ezeket totemeknek hívják az egyes kultúrákban.– Nagypapa? Miért kell lelőni a szarvasokat? – kockáztattam meg egy ártatlan kérdést.Nagyapám felemelkedett a földről. Kopasz fejéről letörölte az enyhén csillogó verejtéket, majd nagyon bölcs, megfontolt, és szomorú kifejezés ült ki redőzött arcára:– Tudod Milánka! Vannak akik hobbiból, sportból lövik le az állatokat, míg mások azért, hogy egyenek, vagy a családjuknak visznek élelmet! Mi most csak figyelni fogunk! Ne feledd! – hajolt közelebb. – A szarvas és az őz az erdők királya és királynője! Nyomos indok kell hozzá, hogy valaki elejtsen akárcsak egyet is belőlük!Addig-addig mentünk egy kitaposott erdei útféleségen, míg egy kis fából ácsolt lakhoz nem értünk, ahol a vadászok megpihenni szoktak, vagy a dús, bozótos növényzet miatt megfigyelik az állatokat.– Itt fogunk letáborozni! – vette le nagyméretű puskáját a válláról nagyapám, és betámasztotta az ajtó mögé. Odament az egyik kémleli nyíláshoz, és halotti csöndben várakozni kezdett.Én is letettem a magam fegyverét, és óvatosan, pipiskedve nagyapám mellé kuporodtam. A kémlelő nyílás legalább négy fejjel magasabb volt mint én, így én semmit sem láthattam csupán a vastag fenyődeszkákat, amikből az erdei lak valamikor készülhetett.– Cssss! Egy pisszenést se! A közelben vannak! – intett paraszti kezeivel, majd tovább figyelt.Léteznek olyan különleges képességekkel rendelkező emberek, akik megérzik a mozgó tárgyak, emberek, vagy épp állatok jelenlétét. Pár pillanat múltán egyszer csak arra lettünk mindketten figyelmesek, hogy két szarvas csörtet át szökkenve, akár fürge szöcskék az erdő fáin át a közelünkbe. Nem lehetett tudni, hogy vajon mit kereshettek? Friss vizet, vagy élelmet, mindenesetre nagyapám fogta a puskáját, és másodpercek tized része alatt célkeresztbe fogta az egyik hím bikát, melynek akkora több ágakból tekerődző, díszes agancskorona volt a fején, hogy azt bárki megirigyelhette volna. Lehet, hogy ezzel akarta lehengerelni az őt híven követő nőstény gidát?Nem tudhatom, hogy mi fogott el, de egyszer csak tüsszentenem kellett, mert fojtogatta orromat valami ismeretlen inger. Sajnos ez még a kisebb gond volt, mert a két szarvas hirtelen megtorpant, mindketten beleszagoltak a levegőbe, és mintha csak tudhatták volna, hogy rajtuk kívül két emberi lény is tartózkodik az erdő biztonságos berkeiben máris rémülten eliramodtak látóterünkből.– Hát veled meg mit történt? – fordult meg, és nézett le rám enyhe, de kedves nehezteléssel nagyapám.– Bocsánatot kérek nagypapa… tüsszentenem kellett! – s máris vettem elő zsebkendőmet, mint egy kis betegeskedő kisfiúcska.– Na jól van! Semmi baj! Talán majd legközelebb! – eresztette le saját fegyverét, majd fölszedelőzködött, és útnak indultunk hazafelé.Odahaza aztán először aggódó anyám jött elénk nagyanyámmal, és kezdődött az ú.n. dorgálós fejmosás:– Hol voltál Milánka?! Mi itt halálra aggódtuk magunkat! Már a rendőrséget akartuk hívni! Szégyelld magad! Így ráijeszteni szegény szüleidre! – anyám hangja erős, határozottnak hangzott, de legalább ugyanannyi rettegés, tudatos félelem is vegyült benne.Nagyanyám már éppen arra készült, hogy orvul a hátam mögé kerül, és kiadósan elfenekel, mert a pofozás – apám kivételével -, nálunk is szigorúan vették. Nagyapám volt, aki büszkeséggel ecsetelte, hogy megmentse bőrömet, hogy a kis unoka majdnem leterített ötszáz méterről egy hatalmas bőgő szarvasbikát, melynek legalább hétágú, fejedelmi agancsa volt.– Na ne meséljen már papa! – intette le könnyelműen hitetlenkedő apám az öreget, hiszen szokása volt, hogy csak azt hitte el, amit a két szemével lát. Így a Mikulásban, és a Jézuskában sem volt hajlandó hinni.– Pedig így igaz, ha mondom! Úgy emelte meg ezt a puskát, mintha csak játékszer lenne, csak elhibázta a lövést, mert véletlenül tüsszentenie kellett!– Nohát! – erre apám is felkapta a fejét, mint aki pontosan megérezte mikor is mondanak neki igazat. – Szóval… tüsszentett, mi?! Ezt a szerencsétlen balszerencsét!– Megnyugtatlak kedves vőm! A fiad hihetetlen bölcs dolgokat mondott! – dicsekedett továbbra is.– Igen?! No, és miket? – fonta mellkasa előtt keresztbe mindkét kezét apám, mint aki ítélkezik, vagy csak kérdőre von.– Azt mondta, hogy nem szabadna csak hobbiból, vagy játékból megölni a szarvasokat!– Haha! Tudja is az a gyerek mit beszél! – legyintett fennhéjázón apám. – Majd ha egyszer neki is lesz családja, akkor majd megtudja, hogy néha olyat is kell csinálnia, amihez csöppet sem fűlik a foga! – Mint később kiderült ebben az igen-igen vaskos, ugyanakkor mélyenszántó kritikai észrevételben próbálta apám közölni mennyire büszke és elégedett velem. Az érzelmeit sajnos sohasem volt képes kimutatni senki irányában.Később aztán hosszú évek múltán, mikor már nagyapám sem élt már újra kimentem a maglódi erdőbe, mely azóta az illegálisan lerakott hulladék, és szeméttelep hitvány, megalázó prédájává vált, és újra megrohantak az együtt töltött, békeidős emlékek. Mennyire szerettem volna, ha nagyapámnak bemutathatom igazi barátnőmet, hogy kicsit eldicsekedhessek vele, hogy talán egyenes úton halad az életem, vagy hogy írtam egy újabb könyvet.Most is magam előtt látom csillogó, mindig frissen borotvált, mindig makulátlan, markáns arcát, ahogy szavak nélkül pusztán csak tekinteteink ősi, telepatikus nyelvén hangtalanul beszélgetünk egymással. Igen! Azt érzem ő volt a második, igazibb apám!

ÉRTÉKELÉS:

Minél több, annál jobb!

Rövid link:

Kedvencként való jelölés:

(csak bejelentkezve)

EDDIGI ÉRTÉKELÉS:
mecena_tartalom