Mostan egyre inkább kalibán-korban
kell éldegélnünk, ahol
mindenki mindenkit becsap,
átver, kirabol.
A létezés csatornái ideje korán
becsapódnak az orrunk előtt,
miközben nincs olyan,
ki ne a túlvilág felé kullogna félúton.
Az ember, akár a vándor,
vagy épp kisemmizett utazó
percre pontosan számításba veszi
kiszámíthatóságának egyszeri,
halandóságra ítéltetett határpontjait. 

Meglehet a belátás legbensőbb,
szemmel aligha látható tereit
végleg bejárni immár nincs
s nem is lehet esély,
hiszen mindenütt a fölösleges külcsín,
a hitvány talmi,
manipulálható érdek hódít.

A tudatos önpusztító bomlás
szegődött kishitű, gyerekes balgasághoz;
mézes-mázos cukrozott szavaktól
ideje korán sok lesz a megártott epe is,
mely inkább tartós hányingerrel viselős;
odakint csencselő-kedvű mohó,
szánalmas kis férgek
egymás fosztják ki végleg újraírható,
de meg is szeghető játékszabályok szerint.

Mostan sok kicsinyeskedvű
Dárius s Harpagon számolja
átkozott kincsét halomba rakva,
s egy se kérdezné meg az átlagtól,
hogy vajon neki mi gondja-baja
termett e senkiföldre vidéken?!

Kézen fogva most az egyszerű
ember is romlást cipel,
mint súlycipelő kolonc-nehezéket,
mintha legbelül maga is sejtve
tudná paradicsomi luxus-álmok
sosem nem neki teremhetnek.
Oly korban melyben trendi divattá lett
az  önkéntes behódolás
a gyarló ember alkukat köttet,
s szeg meg. Mikor helyiket?! 

S lesznek s maradnak örök lúzer-vesztesek
cseléd-kabalái akik csupán egyszerű,
boldogabb életről mertek fantáziálni,
s még szándékosan el nem
adták önmagukat; pöffeszkedő-kedvűeknek
egyre több manapság
a mellékes mellékvágány,
ahonnét kedvükre áramoltatják,
rángathatják a profit-hasznot.

Végül már a megtört,
rendre megalázott ember
némán hangzókiáltás
lészen csipkebokor alján...