Honnan is tudhatná
e mostani velejéig gyarló,
kisstílű ember, hogy mit jelenthetett
egykoron az édes-bús gyermekkori emlékezés,
a játsznyi boldog öröm,
a gyerekes-naiv kíváncsiság,
mikor a szabad értelem szent
kapuit titkon örökbe fogadta
az értő értelem,
babusgató anyai gondoskodás.

Hogy a régen volt örök-szerelmek
lábnyoma tán sosem tűnik el
változandó Idő korlátáraiban,
hiszen azok immár a dobbanó
szívburkok Apokrif mélységeiben lakoznak,
s mint szunnyadó Atlantisz-kontinensek
egyelőre türelmesen várják,
hogy az őszinte érzelmek nevében
újból megszólíthassák őket.

Hogy sokszor bizony már
oly aggasztó mindennapok
Sziszifuszi teherviselése idebent,
hogy mekkora sötétlő fellegek
ücsörögnek az egyes átlag ember-szíveken.

- Hogy mennyire igazságtalan volt
minden elátkozottnak hitt
bicebóca-sánta bukdácsoló lépés,
mellyel hajdanán
mindannyian járni tanultunk,
s míg egyesek sírva, gügyögve
a földre seggeltek,
addig mások leporolták önmaguk
s tovább mentek,
egyedül a mozgás örömét
dicsőítve gazdagon.

Hogy a pillanatnyi boldogság
tán sok esetben többet ér,
mint a folyamatos negyven
évnyi tartósnak hazudott,
becézett keserédes, tartósnak
hitt elszigetelődés.
Hogy mostanság már egyre több
a féreg-szívű tarack-gyökér
s egyre kevesebb emberi
csillag-szemekben bújócskát
járó igazgyöngy-ragyogás.

Honnan is tudhatnátok,
hogy mikor valaki kamaszként
rút kiskacsa módjára belenézett
felhasított tükrök keresztmetszetére
tán nem is önmagát látta
- de azt, aki lenné hivatott.
Honnan is tudhatná a gyarló,
esendő ember milyen az,
amikor a Kedves váratlan-hirtelen
percek forgandó halálos
körforgásában beteg lesz
s azonmód elragadja az elmúlás,
melytől születésétől fogva menekült.
Bizony megkérgesedett
szomorúsággal mondom:
Fogalmatok sincsen!