Vivodó, önmarcangoló vitára
 kényszerítem szüntelen magam.
 Hétköznapok hamis-hazug,
 talmi karneválja bizony rendre meghökkent;
lázas terekben kirekesztve,
 méla-bambán, alkalmi Yorick-bolondként
 bolyongva elhittem sok-sok mindent,
 s tán a legfőbbet:
 Az Ember még megjavítható!

- Mint forgószélben táncoló
 körhinta jó lett volna dacolva elhinni,
 hogy minden másként van,
 mint azt a galád, semmirekellő,
 marcona Valóság hirdeti.
 Vártam volna, hogy a józan ész,
 a szent elszánt Akarat,
s az emberség igenis kibontja
 kedveszegett madárszárnyait,
 s ha eléggé lélekerős
 egy meggyőződés,
vagy gondolat akkor az felszáll
 a magasba s elrepül.
 Színtelen, kripta-fehér arccal
 sokáig játszottam
 - bevallhatom, bár
igen-igen szégyellem -,
 a szolga balek-ostobát.

Rám köszöntek az oly régi,
 mégis ismerős arcok:
,,Te figyelj haver!
Te hogy alakítod az Életed?!
Mennyi a lóvéd, meg milyen a verdád?
Mekkora mellű a csajod?! stb.
 - S míg a felszínen ment
 a hazárdjátékos adok-veszek addig én,
 mint afféle notórius konfliktus-kerülő
 Yorick-természet csöndes angolosággal
 inkább elsétáltam,
szándékosan kikerültem
 az idilli perpatvart.

Egyre inkább megérzem;
 benti molekula-szerveimben
 zsigerileg fortyog valami különös,
 ismeretlen ösztön-indulat,
 mely sokszor a tudatos Hiány
 és a Nirvána-Semmivel egy ivású rokon.
 
Kínáltak egykoron hahotáskodó,
 könnyed csevegésekkel,
 mikhez semmi közöm;
 a kisebb-nagyobb kisstílű kis
 megvesztegetésekből éppen
 elegendő gyűlt már így negyven
 évem alatt össze.
 Összehordott, acsarkodásra
 kész káromlások zúgó hangjai
 brutál-könyörtelen hatoltak
 be sokat hallgatott füleimbe.

Pokolbéli gyehennás-szájak öklendezését,
 öklök bosszúszomjas keresztmetszetét
 is már éppen elégszer láttam,
 tapasztalhattam; hiszen aki
 nem állhatja a végestelen
 jelenvaló pocskondériát
 annak jobb is mindenből
 kimaradnia nem pörlekednie.