Inkább már szándékosan eltitkolom a sehonnai,
 bitang-gaz Világ elől
 micsoda száműzött sors-üldözött
 szökevény vagyok,
 mintha nem történt volna semmi
 más csak egy magára ítélt ember
 megpróbált volna boldogulni,
 ám segítséget sosem talált.
 Hol maradtam el vajon a virrasztók,
 kik éjszakákra tán éppen úgy
 figyelmeztetik az élőket,
 akárcsak a nappalok őr-lángjaira?!

 Nyílt-beszédekre még így is
 egyre ritkábban nyílik a száj.
 Pedig még mindig nem értem
 a gyökvonást, se a kibírhatatlan hatványozást,
 s mert mindent s mindenkit
 a Pénz ural - úgy tűnik -,
 az egyetlen fokmérő,
 pedig hogy elszállt
 immáron negyven évem is.
 Felelnem illett volna
 nyers kamasz-röhejben:
 ,,Kedves Tanár Úr! Az

Élethez a túlélés szabályaira van szükség,
 s nem csupán logikai képletekre!"
 - Úgy tűnt örökös bukásomból
 maradandó várakat akart
 rakatni a Forest Gump-öntudat.
 Minden esetben elmulasztott,
 lekésett lehetőségek felé futottam,
 míg az érkezési oldalon nem találtam senkit,
 aki várakozna rám.

A képtelennek látszó helyzetek
 - félő -, sosem teremthetnek
 azonosságot sem velem
 sem az illetővel,
 aki most még úgy hiszi
 a problémák rendezhetőek.

Újabb Miss Balaton,
 s benned álomszép Hölgyek!
 Kötve hiszem,
hogy a sok fölösleges
 látszat-külsőségekben
 akár még megláthatná bárki
 is a mélyen elrejtező Embert?!
De istenigazán az embernek
 valóságosan is megfájdul a kobakja,
 mégha algopirint is rágcsál hozzá,
 akár a cukorkát.

 Mindennap rájövök
 a Valós-Valótlan közötti vékony,
 ám annál élesebb párhuzamra,
 hogy nem ártana másként,
 máshogyan élnem,
mint a jelenlegi szabálykövető
 alternatívák összessége.
 Otthontalan lennék Lelkemben?!
 Hangzavart teremt
 a mindennapi lótás-futás,
 ideg-pusztító strapa,
magasvérnyomással egybeszőtt
 kíméletlen pokol-tachycardia!