Mostan süket füleket dönget a vátesz,
hogy vajon adni vagy kapni jó?!
A Lét akár egy fakó, ócska,
büdös zokni, amit akárki
nem szívesen húz lábra,
csupán világárvája, vagy szegény.
A szárnyas Idő most - félő -,
már nem akar sem árbócot,
sem vitorlát bontani,
hogy megindulhasson nagy,
ismeretlen partok felé,
melyekkel tán még lehet valamit is kezdeni.

Fészket rak a barázdás dióbél-lelkekben
mindennapok salak-mocska,
ártékony ígéret-piszka;
mert megérdemelt nyugalom
mostan aligha kereshet önmagában
biztos rév-kikötőt,
a bizonytalanított reményt is
egyre sötétebb moha-nappal lepi be.

Mostan a nagy, türelmetlen
tömeg-ember átlag mindahány
egy hitvány szamárlétra legalsó fokán
álldogál tétován sanda lesben,
s várná a megszólítást,
mely emberhez méltó alakban
már nem érkezhet meg hozzá,
hiszen hazug-hamis álmok
tiltott-fanyar jegyszedőjévé
avanzsált sok-sok férgek-ivadék is,
akikről még azt hihette bizalmas hűség gyanánt,
hogy egész nyugodtan lehet
kétszínű szavukra, ígéreteikre hallgatni.

Fölöslegessé váltak a tartalmas,
vigasztaló beszélgetések a párok között is:

A ,,mikor jössz haza Kedves?"
- alapképlete már csupán csak
korlátozottan ha érvényes.
Sajgó, hajótörötté lett fejek fölött
immár ritkán hegedül a beteljesedett szerelem;
mintha az is pénzzel jegyezte
volna el rutul önmagát.

Mostan egyre inkább szürkés
disznóbélként vonaglik a koromsötét éjszaka,
lemetszené gyémántfényű-csillagok fejét.
Óbégató, gügyögő szavak tudnak
csupán kifröccsenni a szándékosan
elszalasztott vallomásokban is,
melyről azt hihették sokan
egyedül csak a sajátjuk.
A rendre feltünedező kérdőjelek
most még kínzó horogokként
akadnak a benső Lélekbe!