Mert kiszakadni úgyis egyszerűbb,
 mint tartozni a közös csillagokba,
 otthont találni, kazalban a tűt, kezet,
 mi léted bogait kioldja,
 és élvezni a borút és derűt.
 Lehet, hogy máshol látszanak,
 csupán az ember szeme téved.
Jobb kietlen, lakatlan egyedül,
 másként akárki kiközösít,
 vagy meggyaláz;
A múlt idő jele szívemben kopog.

Kiléptem ebből a komolyabb világból,
 de azért, mint macska
 a rákötözött konzervdobozt,
 húztam magam után
 összes számító hátsó szándékomat.
 Az csörömpölt utánam hogy:
„most akkor foglalkoznom
 kellene önző boldogulásommal is!"
 A lemondás egyben kicsit anti-halál is.
 Aranykulcs, ami a túlvilág boltajtaját nyitja.

Őszintén szólva sejtettem,
 hogy a különbség sejtelem
 és tudás közt kanyonnyi?
 Az emberiség, legalábbis
 az a szegmentuma,
amely hajlandó, képes és rá
 is ér bíbelődni ilyesfajta kérdésekkel,
 a vezető szociográfiai orgánumok
 szerint mostanában készül átlépni
 a fogyasztói társadalomból
 az információs társadalomba.
 

DE hát kérdem én,
ha átlép akkor miért tűnik
 egyre brutálisabban,
 egyre szándékoltabban
 tahó-bunkó Idiótának,
 amolyan fiskális Pató Pál uras
 agymosott tróger-parasztnak,
 aki csak az egyszerű tőmondatok
 lerövidítéseiből érthet csupán
 igen-igen keveset?! Sőt! Azt se mindig!

Annál fájóbb tehát az az űr,
amely az emberek között tátong,
 akár a farkasok-bárányok
 ellen aximómák idején
 a fogyasztói társadalomra
 adott reflexiók helyén.
 
Miként a metró, vagy villamosvezető,
 aki óvatlanságból halálos gázolást hajt végre,
 és csupán annyit mondd:
,,Bocsika! Véletlen volt!"
 Vagy a virágboltos, fiatal,
 jócskán kisminkelt, tíz centis műkörmökkel
 megáldott bakfis fruska lény,
 aki egy csokor virágra
 és egy húsz strófás versikére
 annyit böfög ki ajakos hal szájacskájából:
 ,,Mit kezdjek ezzel a Szarral?!
Hol a gyémántgyűrű?!"