Mintha már minden megfontolt
 készülésben egyben benne rejlene
 a tulajdonképpeni akadály;
 amit elsősorban önmagának
 állít fel az esendő Ember.
 Hiába is egyszerűsítik le
 az adott Élet összezsúfolt,
 összetett dolgait akár percekre,
 és pillanatokra.
Az ezredévek mintha eltörpülnének
 az Egy-ismeretlen örökkévalóságban is.
 Állnak sorrendben a szívben-lélekben
 az emlékekbe behelyettesíthető arcok,
 jellemek, és helyzetek.

Mintha folyamatosan
 görbe-tükörbe kellene belenézni,
 hogy az egyéni individum
 pontos-precízséggel
 tudja és ismerje saját helyét e Földön.
 A kopogó szív, akár az imbolygó meteor;
 váratlan-hirtelen forrósódik fel meglepetés
 Mindenségek oltárán,
 aztán, akár egy kihűlt vulkán
 lassacskán el is alszik tán örökre,
 bár nem véglegesen...

 Csak a manipuláló-szemek
 mély odújába nem képes behatolni elegedő
 megváltó fény-szilánk,
 hogy az igazságot,
 őszinteséget méltán leleplezze.
 Az embernek muszáj Janusz-álcát viselnie,
 hogy az utazó,
 vándorló emberek
 képében tetszeleghessen?!

Mikor telepedhet le
 egy otthonos menedékben,
 ahol kivételesen Ember-Embernek
 barátja s nem ellensége?!
 - Bíztatni, vagy lebeszélni
 immár senkise fogja őt,
 mert megérezték rajta a kétely legapróbb,
 gyanakovó jegyét is,
 mely önkéntelen leleplezte.
 Nem győzi meg a biztos bizonyosság,
 hogy az életet,
 melyet élni kénytelen
 úgy jó, ahogy éppen van!
 Az elképzelt vágyakozás hiánya az,
 mely inkább mérgezi
 s minduntalan még befolyásolni
 látszik határozottnak tűnő döntéseit.

Kifejti ismeretlen Sorsából
valódibb életének ígéretét?!
 S miközben digitális szempontból
 már mindenkit távcsővel néznek,
 figyelnek, akár egy sajátságos Orwelli-helyzetben
 az átlag ember - valószínűleg -,
 mert mást aligha tehet inkább
 belemegy kétes kimenetelű hazárdjátékokba,
 kicsinyes játszma és játékelméletekbe!