A zsigeri, tartósnak becézhető fáradtság
 előbb benső, nyughatatlan Lelkemre települ,
 majd nyúzott, enyhén borostás arcomat
 veszi célba;
 tud mit szeretnék tenni,
mégis számtalan, bagatell anyagi,
 és emberi tényező korlátoz.
Vissza kell minden esetben
 fojtani a gyomorszájban képződő
 vulkánikus epe-égést,
 mely fölforralná - ha tehetné -,
 a méregerős gyomorsavat.

Hát igen! - Nem pusztán
 a mohó éhség szava ez,
 elvégre rendszerhez lettem
 gyermekkorom óta szoktatva,
 nem úgy, mint a mostani szamár-generáció.
 Nyughatatlan, kétségbeesett,
melakolikus leszek attól,
 ha mások kérkedően tetszelegnek
 a megszerezhető Boldogság
 látszat-hamis atributumaival.

Hogy nekem miért nem sikerült?!
 Se a szerelem,
se a letisztult, élhetőbb Élet,
 melyről tán mindannyian
 hamis illúziókat kergetnek?!

Megfeszül, majd tiltakozik bennem
 a síró kisfiú, és folyamatosan kérdez:
 Miért lettem 40?
Miért fogadtam sokszor el
 - kényszerből -,
 a felnőtt élet abszolút szabályait?!
 Ám válaszok, talán nem is lehetnek,
 legfeljebb csak súlypontok.

 Talán jobban teszem,
 ha csupán csak szimplán hagyott
 megfigyelő leszek,
s átmenetileg cselekvő.
 Vége-hossza nincs folyosókon keresztül
 kéne mennem, még akkor is,
 ha tudhatom: nem vár, nem üdvözöl
 senki-se, csupán hűséges,
 néma árnyékom.

Lélegző spirálisok építik fel magukat
 odabent a személyiség mélyén,
 hiszen nem bízhatok senkiben;
ezért van, hogy sokan idióta, balek
 hájpacniként gondolnak rám, ahelyett,
 hogy lehetőséget adnának
 az összetettebb megismerésre,
 mely nem pusztán
 csak Alfa és Omega-kódok összessége!

 A koranyár bűvölete kedvesen,
 dédelgetve kinyúlik
 felém babusgató napsugaraival.
 Homlokon puszil, becézget,
 akár az Angyali Kedves.
Vajon tudták-e szüleim - anno 83-ban -,
 hogy ennyire sebezhető,
 mélyenérző lesz
 bennem a mindennapok kételkedése?!