Kitzinger Richárdnak talán minden bűne az volt, hogy sosem lehetett egyetlen valamirevaló, igaz barátja sem. Szépen sütött az ikrásodott szeptember eleji nap. Mintha a legtöbb gyerek, aki már felső osztályba léphetett egyúttal megszerezte volna a jogot, és kiváltságot arra, hogy őt is érett emberként kezeljék, és nem csak úgy, mint valami idétlen, ostoba, pisis hülye gyereket.
Ha Richárd kívánhatott volna – akár csak egyetlen kívánságot -, életében akkor egész biztosan nem a legmodernebb Playstationt, vagy X-box-ot kéri szülinapjára, hanem azt, hogy apja és anyja ne veszekedjenek, hiszen akárhány alkalommal csak rákezdték akkora eget rengető patáliát csaptak maguk körül, hogy valósággal zengett körülöttük a ház.
– Ez nem lehet igaz Béla! Hogy képzeled azt, hogy csak úgy elviszed a gyereket kirándulni??? – fakadt ki több alkalommal a nagyon csinos, fiatal asszony, akinek szúrós, csípős nyelve volt, és szinte sosem rejtette véka alá egyéni véleményét.
– Szerintem minden jogom megvan hozzá szívem, elvégre még az én fiam is! – kérte ki magának a férfi, aki úgy festett, mintha harmincas éveire valósággal bedarálta volna őt az élet, és nem fokozatosan, de hirtelen öregedne meg!
– Eszedbe ne jusson még egyszer suli helyett az állatkertbe vinni! Megértetted?! – tette csípőre kezeit a feleség, és látszott, hogy most egy kanál vízbe is bátran beletudná fojtani könnyelmű, felelőtlen férjét.
– Most te viselkedsz gyerekesen drágaságom! Semmi probléma nem volt! Ricsi élvezte az együtt töltött időt, még akkor is ha a legtöbb állattól halálosan rettegett! Nem értem, hogy mi a franc bajod van ezzel?! Talán vegyek neki ajándékba egy nyuszit, vagy egy kiskutyát?
– Neked tényleg elmenetek hazulról! Van fogalmad, hogy éjjelente Ricsi beszokott pisilni, mert annyira fél az iskolától? És akkor te azzal jössz nagy mellénnyel, hogy veszel neki egy állatot! Mi van a te agyad helyén mogyoró?!
– Ne beszélj úgy velem, mintha még én is hisztis kiskölyök lennék! Felnőtt ember vagyok, és azt csinálok, amit csak akarok! Visszatérve a témára! Tényleg bepisilt? – lepődött meg jócskán az apuka, mint aki először hall ilyesmit. – De azért, mégis, hogy a fenébe történt?
– Nem tudom, de másnap reggel vettem észre, hogy a kedvenc dinoszauruszos pizsamája csupa víz ott alul.
– Az nem lehet, hogy tegnap este kicsit sok teát vagy vizet ivott?
– Ne szórakozz! És ha így lett volna miért nem jött ki pisilni?
– Fingom sincs! Talán nem akart bennünket zavarni! Nem te mondogatod mindig, hogy Ricsi túlzásba viszi az udvariaskodást mióta romantikus filmeket néz!
Időközben belépett Ricsi iskolatáskájával és tornazsákjával, amitől mindig annyira idétlenek érezte magát, mint valami kövér pingvin lenne. Pontosan érezte, hogy milyen puskaporos indulatok fortyognak odahaza.
– Reggelt anyu, apu! – köszönt.
– Készítettem tízórait kincsem! – anyja kissé türelmetlenül véletlenül a tornazsákjába rakta az aznapi szendvicsét. – Kérsz esetleg valami reggelit! Csokis gabonapehely is van!
– Nem köszönöm! Nem szeretnék elkésni!
– Hova sietsz édesem? Hiszen még csak negyed nyolc lesz pár perc múlva. Hol van még az első óra!
– Szeretnéd, hogy elvigyelek fiacskám? – próbálkozott az apja ravaszkás mosollyal.
– Nem köszönöm! Szeretek sétálni! – jelentette ki. Igyekezett kihúzni magát, mint aki büszke valamire, amit még nem döntött el, hogy mi. Mintha meghajolt, vagy biccentett volna bubifrizurás, idétlen fejével szülei felé, és máris kilépett a bejárati ajtón, majd beugrott a liftbe.
Amióta csak látta a Batman-rajzfilmet a tévében mintha erős késztetés uralkodott volna el rajta, hogy vajon milyen lehet egy szuperhős élete? Szupertitkos kütyükkel, spéci, páncélozott autóval, és maszkos ruhával? Ráadásul csak úgy döglenek utána a jobbnál jobb nők, akárcsak James Bond esetében!
,,Mi lehet a titka?” – töprengett. ,,Bárcsak egyetlen napra ő is lehetne egy igazi hős, mint afféle magányos, elszánt farkas!”
Kilépett a liftből köszönt jó pár idős, nyugdíjas szomszéd nagymamának, akik mindannyian azt kérdezték hová megy, majd amikor senki sem látta iskolai táskájából elővette kedvenc Tini ninja teknőcök akciófigurája közül Donatellót. Talán bátorságot, vagy megújuló lélekerőt akart a kis keményített műanyagból készült figurából meríteni. Ma megint számíthat rá, hogy a nagyobb fiúk elveszik a zsebpénzét és külön ráadásként jócskán el is verik.
Kivételesen nem a zebrán ment át, mert gyorsabbnak, és hatékonyabbnak találta a kisebb frissen nyírt ösvényt, mely közvetlenül az autóparkólok szélén terült el. Alaposan, megfontoltan nézett körül mielőtt átkelt volna az úttesten. Előbb balra aztán jobbra. Egyetlen villámgyors pillanat volt csupán az egész. A semmiből legalább nyolcvannak egy autó repesztett el, és pufók, kövérkés testét szinte azonnal telibe találta úgy, hogy Ricsi szabályosan akkorát repült az égbe, mintha szárnya nőtt volna. Majd nagy sebességgel visszaesett egyenesen a szélvédőüvegre, mely az ütközés következtében pókhálósra töredezett. Olyan volt az egész, mintha álmodna. Egyszer látott egy tudományos dokumentumfilmet valamelyik ismeretterjesztő csatornán, ahol olyan embereket interjúvoltak meg, akiknek halálközeli élményekben volt részük életük során. Mindegyik ember arról beszélt, hogy létezik egy fényes folyósó, ami vakító fehérségű kapuban végződik, melyen mindenkinek át kell mennie, hogy találkozhasson elhunyt szeretteivel.
,,Micsoda oltári baromság ez az egész!” – gondolhatta, amint pufók teste alatt néhány zöldes ruhát, és maszkot viselő ember betette a hordágyat a vijjogó mentőautóba. Aztán csak a nagy semmi és sötétség érződött…
Richárd szülei mindketten elmentek dolgozni. Az anyuka egy kényelmes, tágas irodában volt adminisztrátor, míg az apuka biztosítótársaságnál gürizett, ami minden évben jólcsengő, ám semmitmondó ígéretekkel hízelgett alkalmazottainak, hogy amennyiben célorientáltan, és keményebben dolgoznak közeleg az előléptetésük biztos ideje. Ám valójában egy kis idő után szinte mindenkinek gyanússá vált, hogy szinte sosem azokat léptették elő, akik rendesen, tisztességgel ellátták munkakörüket! Hát nem érdekes ez az egész?
Ricsinek belső vérzése volt, és az egyik lábában szilánkos törés és súlyos vérveszteség lépett fel, ami miatt fennállt az amputáció lehetőség, és arra kellett számítani, hogy a jobb lábát térdtől le kell vágni. Az orvosok így is megfeszített munkabírással hősies küzdelmet folytattak a közel nyolc órás műtéti beavatkozással, hogy megmenthessék az életét.
Arra emlékezett, hogy egy vézna, cingár műtősfiú cipeli be az egyik kissé lepusztulásnak indult kórterembe, és fekteti be óvatosan az ágyba, majd hogy biztosan magához térítse kisebb pofonokat mér az arcára.
– Hé! Ébresztő kisöreg! Mára éppen eleget aludtál! – szólt hozzá.
– Hol… hol vagyok…? – kérdezte erőtlenül, de addigra a műtősfiú elszelelt.
– Üvdözöllek kispajtás a pokol konyháján. Ez itt egy kórterem! – jegyezte meg vigyorogva egy tizenhat évesnek kinézetű, felnőttes fiú, akinek gipszteknőben volt felkötve a lába, és úgy tűnt legalább hat hónapos intenzív fekvés vár rá, míg rendesen összeforrnak csontjai.
Nem tudni, hogy Ricsi a félelem, vagy a tartós egyedüllét kiábrándító, felkavaró hatása miatt, de sugárban hányni, okádni kezdett, és pufók kézfejére kötött infúziós csövet sikeresen leöklendezte.
– Nővér! Nem ártana egy felmosórongy! – kiáltotta el magát az előbbi kamasz.
Egy barátságtalan, szigorú arcú matróna galoppozott be felmosóronggyal a kórterembe, és látszott rajta, hogy legszívesebben ölni tudna szikrát hányó szemeivel:
– Hát itt meg mi folyik?! – csattant ostorként a hangja. – Mit műveltél?! – mérte végig a hányásban fekvő fiatal kisfiút, akit halálra rémített a nővér éles, könyörtelen pillantása.
– Nézze meg az ember! – a felmosórongyot kedvetlen bosszúsággal csapta a padlóra és törölgetni kezdte a hányadékot, majd amikor készen volt az infúziós csövet is igyekezett rendbe hozni. Még egy szigor-kemény pillantás: – Ha nem fogsz rendesen viselkedni még megbánod ezt te kölyök! – azzal máris kiviharzott a teremből.
Ricsinek valószínűleg agyrázkódása lehetett, amiért a szervezete tartós hányingerrel, és émelygéssel válaszolt. Szokásos Pavlovi reflex is lehetett volna.
– Rá se ránts kishaver! Semmi gáz! Ursula nővér kőkemény, de vajból van a szíve! Nem olyan rossz hely ez! Ha gondolod én majd otthonosan körbe vezetlek! – jegyezte meg a vigyorgó kamasz.
Mivel a szülők munkában voltak, és mivel Ricsi nem ment iskolába néhány osztálytársa aggódni kezdett érte, és kérték az osztályfőnököt, hogy szóljon a szüleinek, mi lehet vele. Az osztályfőnök felhívta mindkét szülőt, akik hanyatt-homlok kezdtek munkájukat hátrahagyva hazarohanni, és mindenkit értesítettek, hogy hová tűnhetett egy szem kisfiúk?
A választás a szomszéd kislány adta meg, aki – mint később kiderült -, néhány mentős bácsit látott egy szirénázó autóban néhány utcasaroknyira, akik egy kisfiút szállítottak kórházba.
– Kis virágom! Esetleg nem tudnád megmondani, hogy melyik kórház volt az?! – kérdezték felváltva a kislányt, de az nemet intett fejecskéjével. Így nem maradt más hátra minthogy a Kitzinger szülőknek végig kellett járniuk az összes kórházat és már öreg este lett mire a János kórház baleseti osztályán tájékoztatást kaphattak, hogy fiúkat autóbaleset érte, műtéti beavatkozáson esett át, és a körülményekhez képest jól van.
– Ez is miattad van Dávid!
– Persze mindig miattam történnek a dolgok! Nem igaz?! Legközelebb mit fogsz kitalálni édesem?!
– Ne kend rám ezt a szart! Te voltál, aki erőltette, hogy Ricsinek önállónak kell lennie és most nézd meg kórházba került!
Megkértek egy nővért hogy mondja meg a kórterem számát, ahol fiúk fekszik, majd mindketten beviharzottak a kórterembe, ahol kisfiúk most békésen megpróbálta kipihenni a halálra rémültség tartós tüneteit változó sikerrel. Mikor kinyitotta a szemét és együtt meglátta szüleit újból hascsikarásszerű rémület lett úrrá egész belsejében. ,,Most bezzeg megint veszekedni fognak! Minden kezdődhet elölről!” – gondolhatta.
– Szervusz kincsem! Hogy érzed magad? – érdeklődött aggódva, kedvesen előbb az anyuka. Puszit adott kisfia homlokára, és gyöngéden megsimogatta zihált haját.
– Ekkora baromságot kérdezni szívem! Szerinted mégis hogy lehet valaki, akinek autóbaleste volt, és még szerencse, hogy épp bőrrel megúszta?! – fakadt ki cinikus iróniával az apuka.
– Dávid! Ne kezd el megint! – intette le az idegeskedő anyuka. – Az a fontos, hogy minden rendbe fog jönni!
– Ha te mondod egészen biztosan! Belevaló kölyök vagy! Most aztán tapadni fognak rád a csajok! Elég, ha megmutatod nekik a lábadat! – huppant le az egyik székre az apa, de mindjárt meggondolta, amit kimondott, mert felesége ellenséges szemekkel meredt rá.
– Nem lesz semmi baj édesem! Anyu itt marad veled amíg csak szükséges! – fogta meg fia pufók kezeit, és úgy tűnt komolyan is gondolja, amit mondott.
– Anyu… Kérlek ne veszekedjetek jó… – szólalt meg fáradt, élettelen hangon Ricsi.
A levegőben rendkívül feszült, stresszes indulatok feszültek egymásnak, és robbanással fenyegettek, de Ricsi fáradt, és fájdalmas hangja mind a két szülőt erősen gondolkodóba ejtette és talán arra késztette, hogy átgondolják ingatag lábakon párkapcsolatukat.