Mind jobban tömörül dühödt
 csaholó falkákba a gyarló ember-horda
 - Hallgatnak hidegen néma papírok.
 Megfojtott nevetés a mélyben.
 Remény-vesztett próbálkozáson,
 fuldoklásodon át nem jó elnézni az Életet.
 Görcs megfeszítő hiány
 már rég befészkelte
 magát agyak antennái közé is.
 Torzóvá merevült ígéret.

Naponkénti szándékosan
 lustított Camu-i közöny rátelepszik,
 akár az iszamos meztelencsiga-nyál
 az ösztön-akaratokra mozdulatlanul
 a szörnyű renddel.
Végül már omladékony, lomha sár,
 lészen jutalma a manipulálhatóknak
 éppen úgy, akárcsak a tűrt-alázattal meglapulóknak.

Tudhatja mindenki:
mindent ki nem mondhat,
 mert a névtelen is spicli-kedvvel háta mögött
 - ha nem vigyázz -, besúg egy feljebbvalónak.
 Mihozzánk a Baj beköltözött.
 Lázítja immár a sok majommá
 degradált skeanhead-csürhét,
 akik csupán csak arra jó,
 hogy a már amúgy is lakhatatlan Ninivei várost
 rommá őrüljék, kávénkba mérget elegyít,
 orrát gusztustalan a romantikus estékbe beletörli,
 betöri vandál barbarizmus utóhatásaként az ajtókat,
 ablakokat, mások személyes jogait.

A Baj élő személy, a Bajnak török basa potroha van.
 Hogyan kell élni vele?
 Lehet-e elviselni, mint ünneplő ruhát,
 lehet babusgatni, tárgyalóasztalhoz ülni vele?!
Eltüntetni nem szabad.
 Bajunkat megkeserüljük katamostul,
 ha tenni próbálunk ellene.
 Kelőképp irigykedők és irigyek vagyunk.
 Ha nem ápoljuk, megkeserüljük, mivé leszünk?
 És mi lesz utána? Szezonvégítélet!
 Ó menthetetlenül idevaló: te!
 Ó menthetetlenül Egy-én!