Egy fázós telefonbeszélgetés:
 akár keserű hányás-főzelék
 az átlagosnál nagyobb kanállal.
„Annyira utállak téged,hogy nagy gyerek maradtál!"
- szól exem csicsergő, dallamos hangja.
 Beszélünk. Másképp hangzik így tizenhat év távolából.
A nyelv mögött a barátság eltörött.
 Milyen titkos kötelék kellene a barátságokhoz,
 hogy egy egész életen át kitarthassanak?!
Digitális diktafonra kellene rögzíteni,
 hogy tizenéves töpörtyűként miként
 s hogyan gondolkodtunk a világról 95-ben?!
 ,,Örülök, ha teljesebb az életed nélkülem édesem!"
- felelem neki, míg a korokodil-sírás emészt,
 sorvaszt belülről, fojtogat.

Mi végre itt a földön.
 És mi végre, hogy érzékeny televízióban
 már megint újabb Reality-showban
 teszik közszemlére az érzések álszent manipulációját?!
Talán már régóta nem is ismerhetem
 a biztonságot nyújtó érzést;
 Kapaszkodni kell, eldönteni,
 hogy a kapaszkodás mitől-kitől függjön-e?!
És mi végre a harsány lelkifurdalás,
 hogyha meglátom az emberben
 a romboló pátoszt!
Mivégre kellene újra megtalálni
 a feltételek nélküli boldogulást itt e földön,
 ha a mozdulatok mozgatórúgói is árulókká lettek.

Számban keserédes epe-hányadék.
 A baccháns dáridó-buliból már kiszívták
 az ecstasy-lényeget.
 A mérges kémműhold fejünk felett tesz
 néhány kozmosz-kört, akárcsak a legtöbb drón.
 Összevissza küld egy-egy adást.
 Kicsi, kis féreg-bogár maradék, akár Josef K,
 mert mire bemérnek meg is megtalálnak.
Ez már nem az a papucs-szándék
 amiről korábban képzelődtem,
 ez itt tényleg az átfordulás,
 és ha én maradnék alul,
 végképp eltapos egy szándékosan
 meghülyített berendezkedés.

Itt sajnos még a jópofizgatók arca
 még nálam is üresebb.
 Csupa meztelencsiganyál vagyok,
 csupa szánalmas, hajótörött Robinson-embrió.
 Aztán már csak a matrózok,
 ahogy hirtelen eloldoznak innen is, és kifutunk.
 Mintha már az emberek többségének
 nem volnának benső,
mélyített érzelmi töltés-hullámai
 csupán viaszbábú-akarata,
 amit a Rendszer irányít!