Távolodnak már egyre,
 távolodnak az egykori ismerős arcok,
 megváltozik a retinák fénye,
 és nem tudható, hogy vajon a burok-magány
 az embert végleg beszippantja-e?!
 Mi lesz a hajdanvolt igaz Barátságokból,
 melyek tán még kiállhatták Hóhér-Idők próbáit,
 a Mindenséggel-kecsegtető szerelmeket
 is könnyedén szőnyeg alá söpri
 majd Alzheimeres emlékezet.

Már aligha látható a boldogabb,
 tán egyszerűbb gyermekkor viasz-emléke,
 amikor a töpörtyű, sírós kisfiúcska kezét
 megfogta egy nyelv-öltögető kislány
 s megígérte, hogy majd vigyázni fog rá,
 hogy baj ne érje!
Hová tűntek azok az évtizedek?
 A ,,nem lehet" mindig új távolságokat
 szabat;lépések közt újabb
 és újabb gát-akadályokat emel,
 hol kivirágzik a gyom-tarack.

Csupán még egyetlen szívdobbanásnyi haladékot,
 ha adhatna a komisz-kicsinyes Lét,
 mely a kisemberek mindennapjait
 mindig derékba töri kérdések nélkül;
 a belső jutalom az volna,
 ha a nyughatatlan Lélek
 végre megtudna békélni nem csupán
 a fennálló helyzettel,
 de azokkal az emberekkel is,
 kik a Hűség szavait adták ajándékba,
 miszerint:
,,Számíthatsz ránk!
Ott leszünk,
 ha szükséged van egy baráti szóra!"

 - Pedig kimondható,
és átadható összefüggés,
 gondolat volna még bőven,
 amikor megtörténik
 a megtörténhető jobb volna,
 ha lenne Valaki,
 aki megszorítja a remete-kezünk!