Várható olvasási idő: ≈ 7 perc
szerző által korrektúrázva
Mülmér János senki sem törődött volna, ha – jelen esetben -, nem dolgozik éppen egy médiával, újságírással is foglalatoskodó, manapság aktuális, és menő kutyabarát munkahelyen. A szerkesztőséghez tartozott, ám kollegái gyakorlatilag vagy semmibe vették, vagy a legapróbb már-már bagatell ügyekkel bízták meg kezdve a harapnivalók beszerzésétől egészen a riportok, és újságcikkek precízen pontos megszerkesztéséig, elfogadható formába öntéséig. Sajnos kisebb-nagyobb egészségügyi problémák mindig is gyötörték. Főként az őszi-téli hónapokban volt ez igen-igen gyötrelmes és túlontúl kellemetlen, amikor a réteges öltözködés ártó, és verejtékező következményei folytán Mülmér annyira átnedvesedett, és csatakosra izzadta magát, hogy szándékosan egy lángoló fűtőtestet pécézett ki magának miután mindig jóval munkaidő előtt fél órával már a sötét szerkesztőségi szobában kuporgott, és megpróbálta átgondolni a rá váró nap teendőit, és kisebb-nagyobb feladatait.
Azonkívül, hogy egész álló nap egy kellően túl zsúfolt íróasztal mellett fogadta a kimenő, és bemenő hívásokat, és állandóan írt valamit; ha kellett szenzációt, vezércikket, vagy irodalmi tárcát, és emellett rábízták az összes helységben fellelhető szoba, és cserepes növények kellő, és gondoskodó ápolását a kaktuszoktól kezdve egészen a nagyobb levelű hibiszkuszokig, és oleanderekig. Mivel már öt éve volt a szerkesztőség afféle különleges és furcsa kabalaembere így senki se vette különösképpen komolyan, és mindenki kedvére csicskáztathatta.
Mivel a szerkesztőség épültére már jócskán ráfért volna a renoválás, és tatarozás így – nem meglepő módon -, Mülmérre hárult a feladat, hogy készítsen egy pályázati igénylést, melyben a szerkesztőség minden munkatársa anyagi támogatást kér az önkormányzattól, hogy néminemű korszerűsítő, és felújító munkálatokba kezdhessenek a megbízott szakemberek. Így történt, hogy szinte majdnem minden évben egy-két zöldfülű, és egyre fiatalabb emberke kiszállt a helyszínre; méricskéltek előbb, aztán hevesen fényképezni kezdték az egész műemléktípusú épületegyüttes minden szegletét, majd amikor mindennel végeztek, és természetesen a hivatalos jegyzőkönyvet is szakszerűen kitöltötték amilyen hatékonyan, és gyorsan kijöttek felmérni a munkálatok várható összköltségeit, ugyanolyan flottul, és gyorsan el is mentek, és az ég egy adta világon semmi sem történt. Szegény Mülmér pedig az év végi jutalomosztásból, elszámolásokból, és juttatásokból pedig értelemszerűen kimaradt, mert valakinek el kellett vállalnia a kvázi bűnbak szerepét, és ki lehetne erre a legmegfelelőbb ember, mint Mülmér.
A szerkesztőség akkori vezérigazgatója, és teljesítmény centrikus főnökei a nagy konferenciákon, és vállveregetős összehívott csoportos értekezleteken nem győzték egymást eredményeit dicsérni, és egymást jól hátba veregetni, hogy mennyire jól végzik ,,egyes” szerkesztő kollegák megérdemelt munkájukat, és miután már karácsony elmúlt, és mindenki az újévre készülődött természetesen Mülmér volt az egyetlen az irodában, akit megbíztak a helyettesítéssel járó összes felelősséggel, és feladattal. Hiszen neki nem volt családja, nem voltak hozzátartozói, és volt barátnője is inkább Bali csodálatos, és egzotikus szigetén süttette tökéletesnek mondható bombázó testét, miután egy befolyásos üzletember nemes egyszerűséggel vette a bátorságot és egészen egyszerűen lecsapta szegény Mülmér kezéről.
– Hát kedves kollega úr! Magát bízzuk meg a feladattal, és remélem, hogy semmi számottevő probléma nem lesz az újév első napjaiban sem! – rendelkezett a vezérigazgató. – Amennyiben mégis felmerülne valami fontos, és nélkülözhetetlen probléma a titkárnőm majd megadja a privát számomat. De szeretném hinni, hogy ezzel sem engem fog nyaggatni sokkal inkább az illetékeseket! – felvette fekete bőrdzsekijét, és sálját és már távozott is nagyméretű bálteremre hasonlító irodájából.
Mülmér életének talán legnagyszerűbb pár napja köszöntött a szerkesztőségre. Ő lehetett mindenek ura! A szobanövények, és a nyeszlett, vakarékszerű fikuszok valósággal imádták a friss kis műanyag kannás vizet, melyet nem győzött a belső kis konyhai helységekből kihordani számukra a szerkesztő. Mindennek illett ragyogni a tisztaságtól, elvégre Mülmér egész életében pedáns rendet tartott maga körül. Így takarítói szolgálatra adta a fejét, és egy nagyobb, alig mozgatható porszívó-matuzsálemmel szorgalmasan kiporszívózta a macska, és kutyaszőrt, ami láthatóan naponta megtapadt a zöldszőnyegek fogságában. Mikor végzett elégedetten törölte meg tökéletesen csatakosra izzadt homlokát. Nagyanyjától hallhatta már elégszer gyerekkorától kezdve, hogy a rendes, becsületes munkát sohasem lenne szabad szégyellni, ám valójában minek után a világ folyamatosan változik, és alakul a kivétel sok esetben mindig erősítheti a szabályt.
Mivel a helység teljes központi fűtése a szabadságok idejére leállt, ezzel valóságosan is kisebbfajta jégveremmé változtatva a szerkesztőség szinte összes kisebb-nagyobb szobáját. S miután Mülmér mégsem rakhat rőzseágakból, vagy ropogós akácfából tüzet magának ezért mindig hozott magának otthonról egy nagyadag termoszos kávét, és a régi időkből megmaradt bundaszerű ruhát, mely nemcsak nagyon kényelmes volt, de emellett jó meleg is. Így legalább nem kellett amiatt aggódnia, hogy ideje korán megfázik, vagy újból a barátságtalan influenza fogja kerülgetni ha kell, ha nem. Az ügyeletes portás egy volt biztonsági őr gyakorta felnézett az általában sötét szerkesztőségi szobákba, ahol most valóságos hangulatos mesebirodalmat varázsolt Mülmér Tiffany-lámpája, melyet – ki tudja miért -, egyik születésnapjára kapott.
A kis színes üvegablakokkal kirakott lámpa amint bedugta a konnektorba máris színes szivárvány mezőket hozott létre a hófehér mennyezeten, és megvilágította kicsit az egyébként is sokszor sivár és lehangolt helyet.
– Bocsánat szerkesztő úr! Azt hittem, hogy már megint azok a suhancok szórakoznak itten, akik mindig beszoktak ide lógni! – kért elnézést az őszes portás. – Jól érzi magát! Nem kér valamit? – segítőkészsége annyira meglepő, ám őszinte volt, hogy Mülmérnek kifejezetten jólesett, hogy legalább egy valaki vette a fáradtságot, és egyáltalán rákérdezett, hogy hogyan is van valójában?
– Hát… igazán köszönöm kedvességét! Nekem még volna itt egy kis… elintéznivalóm… – felelte, és úgy tett, mintha sürgős dolga lenne, és máris irataival, dossziéival kezdett bíbelődni.
– Ha mégis szüksége volna valamire szerkesztő úr, kérem ne habozzon szólni! – mondta a portás, és hogy több kellemetlenséget már ne okozzon máris becsukta maga mögött az ajtót, és visszatért ügyeletes szolgálatához.
„Hát csak kihúzzuk szilveszter utánig is! Igaz-e, cimbora?!” – kérdezte meg saját magát. Volt ebben valaki orosz romantikusokra jellemző elvesztettség, és reményvesztettség!
Később lassú, csöndes ünnepélyességgel a hópelyhek is szállingózni kezdtek jól kivehetően a jégvirágokat teremtő ablakokon. Míg egyesek majd megőrültek, és össze is karmolták a másikat csakhogy egyetlen árválkodó pelyhet megpillantsanak addig szegény Mülmért minden egyes téli év, melyben havazás, vagy hópelyhek is voltak a lemondó szomorúságra és hajótörött gyerekkorára emlékeztette. Mennyire sírva rimánkodott, amikor az apja először tette bele egy szánkóba, hát még akkor amikor hirtelen villámsebességgel meglökte hogy egymaga csússzon le a magas lejtőn, ami egy kisgyerek számára sokkal inkább tűnt valóságos, Himalája-méretű hegynek semmint egyszerű kis nyeszege dombocskának. Mennyire mérhetetlen, emberi szavakkal ritkán kifejezhető fájdalmat érzett, amikor a barátnője születésnapján kissé csetlőn-botlón, és meglehetősen ügyefogyottan elővette a jegygyűrűt, és aminek végül az lett az eredménye, hogy bár barátnője kétségtelen, hogy értékelte a nemes gesztust, mégis szakított vele, és már másnap minden holmiját összepakolva rögtön kilépett az életéből. Később a főorvos közölte vele, hogy valószínűleg az édesanyja már nem fogja látni a következő nyarat, így ami elintéznivaló van még azt azonnal meg kell csinálni, hogy a hozzátartozók, és az ismerősök is biztonságban felkészülhessenek a végső búcsú idejére.
Elővette kedvenc verseskötetét, és pár versszak után úgy döntött egy kicsit dolgozik a laptopján. Amint nagyon szeretett a cikkekben, ha szabad kezet kaphatott egy-egy könnyed, humoros, és élvezetes írás megkomponálásában. Ilyenkor szabadon, és spontán improvizálhatott, és nem kellett fölösleges mentségeket, vagy bűnbánó kifogásokat gyártania avégett, hogy miért merészelt plusz szépirodalmiságot csempésznie írásaiba, természetesen főként a hölgy olvasok legnagyobb örömére.
Észre se vette, hogy az idő jócskán elmúlt mire a regényt valóságosan is írni kezdte, és megszületett az első tíz oldal tételes, precíz vázlata az irodalmi cikkel egyetemben. Éjfél elmúlt. Felállt, hogy kinyújtóztassa elmacskásodásnak indult, begyepesedett végtagjait, és a termoszból ihasson egy kis lélekmelengető teát, hiszen az alkoholt ki nem állhatta. Abban a percben, amint az ablakhoz lépett megcsörrent a telefon. Nem úgy mint eddig szokott. Mintha felvett volna valami furcsa, meglepően ideges, és irritáló berregést, mely a csöngetésre is kifejezetten kellemetlen, baljóslatú hatást gyakorolt. Gyorsan odakapott, és ha nem vigyázott volna a termosz megmaradt tartalmával sikeresen eláztathatta volna a teljes zöld szőnyeget.
– Igen… halló…
A vonal másik végén hosszú, néma csend felelt legalább két percig.
– Halló… nem beszélni jól magyart… hogy van? – szólt bele egy erős akcentusú hölgyhang, akinek mégis volt valami incselkedő nyájasság minden szavában.
– Bocsánat kérem, de… kit tetszik keresni?
– Herr Mülmért! – jött máris a válasz. – Én vagyok egy németországi könyves!
– Oh! – először azt se igazán akarta elhinni, hogy ilyen egyáltalán lehetséges a XXI. században, ahol lassacskán már azért is protekcióra van szükség, hogy valaki érettségizzen. – Miben segíthetnék Önnek kedves hölgyem?
– Megjelenni munkája! Ha jó?
– Úgy érti, hogy elolvasták a novelláimat a Google fordító segítségével? – még mindig úgy hitte hogy a kandikamera, vagy kész átverés lehet az egész dologban.
– Tetszik írása magának! – a fiatalos, kicsit csicsergő női hang annyira barátságos, közvetlen, és hallatóan őszintén érdeklődő volt, hogy Mülmért azonnal feltöltötte optimista önbizalommal. Valljuk csak be, hogy az utóbbi időben jócskán ráfért az önbizalom.
– Ez mivel járna? – mosoly futott át az arcán. Bár ha az ember szemtől szemben beszélgetett vele szinte sosem tudta eldönteni, hogy mosolyog-e, vagy csupán grimaszol?
– A kiadó munkát szeretne írásával támogatni! – bár a hölgy szinte rosszul ejtette ki a teljes magyar nyelvtan minden részletét Mülmér máris felfogta a lényeget. Ezek szerint egy német könyvkiadó fantáziát lát írásaiban, és szeretne ezekkel valamit kezdeni. Nagyon fontosnak tartotta, hogy minden bizonyítható legyen.
– Szerződést tudna elküldeni emailben angolul?
– Papírokat küldök Önnek!
– Igen! Az remek lesz! Elolvasom, és amint tudok válaszolok rá!
– Viszontlátás! – hallatszott a bájos női hang, majd mindketten lerakták a kagylót.
Mülmérrel forogni kezdett a lehangoltnak látszó irodai szoba. Szinte el sem akarta hinni, hogy ennyire rámosolygott a szerencse, és megfogta az isten lábát. S bár nem igazán beszélte a német nyelvet, legfeljebb csupán egy-két szót tudott, és mivel az egész európai kontinensen az angol nyelv ment át a nemzetközi köztudatba így esett, hogy nem sokkal a szilveszteri, és az újév közötti átmenet munkaügyi lezajlása után Mülmér kivett egyhetes szabadságot, és az egyik tanult németül is beszélő, megbízható kollegájával kirepült Münchenbe, hogy megpróbáljon – reményei szerint -, kölcsönös megállapodást és szerződést kötni egy könyvkiadóval.