Sehol sem lehetett immár a megérdemelt,
a vágyott Élet, vagy álom,
 a romantikus szent-légyott,
 melyre oly régóta áhítoztunk
 tán mindahányan,
 akik tunya-közönnyel ugaron ragadtunk.
 A régmúlt még egyre fáradtan,
 sántán károg, akár egy ócska,
 rozsdás mosógép,
 vagy berekedt holló.

 Úszik a Jelenben bődületes,
 lemoshatatlan szennyfolt.
 Nehéz mostan e furcsa,
 különc köztes állapot;
 zsigerileg érezhetünk
 miként nődögél naponként
 kolonc-árnya, stigma-sebek
 öntelt-önző, szinte zsarnoki menedéke.

Nem szükséges semmit
 sem elhinni, amit prédikáltan,
 szónokoltan meghirdettek,
 hiszen a mindennapi Valóság
 is már oly ismerős-otthonos lett.
 Elég egészen nyugodtan csupán
 homokba dugni Medúza-fejeinket,
 akár a bológató strucc-madarak.

 - Mostan a bősz Hóhér-Idő
 még rendre egy ismeretlen irány felé húz,
 ráncigálja a Korszak kisstílű,
 hitvány emberét; Jövő már régen nincs,
 csupán csak a Jelen morzsáiba
 kapaszkodnánk jeltelenül.
 
Míg engedve tűrik hétköznapok
 nyomását rabszolgahajcsér
 munkahelyeken, éhbérekért cserébe;
 már nem lehetséges további
 megváltó letétbe-helyezett,
 kikényszerített vágy,
 se újabb társadalmi zűr,
 hogy mindezt valaha is megértse.

Mert előbb-utóbb mindenki
 inkább megtorpan,
 s a sanda, kacifántos Egésznek
 im gyorsan nyoma vész.
 Bedöglik, meghibásodásnak
 indul az, mi egykor gördülékenyen
 s hatékonyan működni bírt,
 mert megengedték
 az összerendezett dolgok futását,
 amit mostan egyre
inkább tiltó-listákra tettek.
 A végérvényes Sors még így is
 - mint annyi megszenvedett éve -,
 kivétel nélkül mindenkire vonatkozik!