A látszat szabadság - észre se veszed -,
rendre megrészegít,
később tartósnak becézett
kiábrándulásodban émelyít,
sokkal később már tartós hányingerbe fullad.
A lopott idővel talán
még így se tudsz mindig
100%-osan bánni;
úgy mozogsz észrevétlen családtagjaid,
legközelebbi ismerős haverjaid árvasaságában,
mintha már ott se lennél,
vagy éppen csak szándékosan
lopakodó üzemmódba kapcsoltad
volna szánalmas,
kisstílű életed vonalvezetését.

Arra gondolsz megalkudtál önmagaddal,
és hogy a görbe-tükrök igazat szóltak,
amikor hamis torzó-képet mutattak terólad;
a gyerekesen bárgyú-naiv arcod
mögött évtizedek hullámverése
visszhangzik némán, szüntelen.
A zebránál öngyilkosoknak
való késztetés fog el;
vajon mikor kellene úgy lelépned
ebből az összezavarodott,
felszínes Világból,
hogy nyomod se maradjon,
hogy itt éltél?!

Egy-egy eltévedt romantikus pillanat
- ha volna még -, már aligha
kárpótolhatna megannyi sokat
eltűrt stigma-sebekért;
azt rebesgették, hogy most nem rúgtak ki,
csupán csak ideiglenes száműzetésbe
kényszerített a méregdrága
öltönyös fővezetőség,
amiről még te is nyíltan tudhatod,
hogy mindig is ordas hazugság volt.

Sirályok zabolátlan vijjogásába
még jó volna belekapaszkodni,
csakhogy még érezd, hogy te is repülhetsz
s új helyeket fedezhetnél fel
még abból az igen-igen csekélyke,
soványka végkielégítésből,
melyet kegyeskedő alamizsnák gyanánt
tukmáltak rád a nagyhatalmú igazgatók.
- Igaz, ami igaz!
Most még csupán romos törmelék-fal vagy,
rajtad fuga nélküli csempe,
mely bármelyik pillanatban
leeshet s eltörhet a földön.

Tudhatod: nem jó, ha tartós hiány,
sem a mindennapi agymosott
közönyösség vesz körbe;
inkább maradj mindig önmagad
s fölösleges szóbeszédeknek ne higgy,
miszerint: a dolgok majd megváltoznak!
Létedben ne maradhasson se feltétel,
sem mintha!