Minden amit éppen most tudsz,
maholnap tán már mind füstbe megy,
elvásik: az adott hűséges, őszinte szavak,
melyeket egymás suttogó füleinek,
később romantikus szívének megvallunk,
egy árva, segítségkérő kézfogás ígérete,
melybe oly jó lett volna még megkapaszkodni,
a feltétlen, önmagáért létező szeretet
- persze, ha még akad -,
aztán minden, mi egykor létrejött
vagy megszületett s
most elszállt a Mindenség felé...

- Az ember tétován, ahogy feje fölött
az Idő elhalad még meg-megáll,
magába néz, mereng mindennapi
dolgai fölött s nem értheti;
vajon mit mikor ronthatott el?!
Később aztán szándékosan felejtődik
már minden, mit egykor hűséggel
meg kellett volna őrizni.

Az ember váratlan-hirtelen
agyonhajszolja magát egy-egy
könnyelműen osztogatott karrier-pozícióért,
új autóért, melyből hiányzik
a Casco, és biztosítás,
hogy így olcsóbb legyen,
a gyerek lábán ki tudja mióta
nem lehetett immár vadiúj tépőzáras cipő?!

- Az ember vigyázzon magára,
hiszen egy adott betöltött életkor
után már egyre ritkábban változik,
- sőt -, úgy tűnik, mintha szándékosan
egy másik valakinek akarná hazudni
exibicionista szenzációként önmagát,
amitől már nem lehet soha többet hiteles,
csupán csak hazug s hiteltelen.

Egy ideje már ugyanazokat
a jólcsengő szavakat hallgatja
minden egyes ledolgozott munkanap;
béremelés, vagy leépítés
úgyszólván egyre megy.
Nincs alku, s indok se kell,
ha másnap már
veheti is a sátorfáját.