Be kellene költözni egy belső szobába,
 ezentúl kisebb lesz a bútorom.
 Át kell öltözni egy másik életformába,
 másféle lépték lesz most már soron.
Ezentúl mosni is legfeljebb csupán
 ha hónapokként, mert elfogyott a Persil,
 vagy méregdrága lett.
Egy fiókban kell várni,
 hogy kihúznak, sőt inkább azt kell várni,
 hogy nehogy.
Mert kihúzás nélkül is beletúrnak.
 Kis állás, kis kereset.
 Bizony mondom egyre fogy.

Befészkeli magát az ember,
 nincs mese, akárhová.
 Tollászkodik, körülnéz, majd alkalmazkodik.
Vagy idomítja, magához alkalmazza azt,
 ahol épp megfészkelt.
 Még ha nem is akarta ezt a fészket,
 sőt nem is magától jött ide,
 hanem kötélen, bilincsbe verve
 vonszolták ide az érzelmei. Szégyen.

Milyen lehet egy kis
 kalitka-országban vesztgelve döglődni?!
 Akinek ez jutott, rögtön megérti.
 Szűk és sötét, komfort nélküli, cella-mély.
 A fal repedt, a plafon csillagos.
 Milyen, ha szűkek a járataink?
 Ha nem fér el már se kis-nagy ember,
 bérenc-kupec, stróman-gazember?!
Mintha már mindent
 meg lehetne szokni szervesülten?!
 Nehéz vágyak messzire lökik,
 ijedt vándorban józan félelem?!

A patkányok még mindig
 hogy nyüzsögnek az Erzsébet-híd alatt
 egymást marva és harapva
 és mintha némely elmerült hazárdjátékos,
 vagy sakkmester kötéltáncot
 lejtene egy kétes huzatos szakadék felett...
 Legvonzóbbak a lehetetlenek életünkben
 az elhibázott, dolgos hétköznapok?!
 Holnapunk sivataga egyre közelít.