Elveszett az Ember
 A szív a bőr határai között lázong üvölt,
 mert mást aligha tehet;
tétlensége fojtogató.
 Bújik mámorok közegébe
 mert elveszett mert Lázong üvölt
 a szív de csak az értelem sejtheti már ki hibázott?
 Pedig csupán két szív:
 Test és Árnyék, akár két örök barát
 a bajok idején fogná kézen,
 hogy segíthessen önzetlenül.
 Az alvadt vér bugyogni kezd a sebből.

Mint sürgönydróton, útrakészen ülnek
 a vándormadarak, úgy gubbasztanak
 az elrendelt évek fejem fölött
 s találgatják, melyikük megy el hamarabb?
 Döbbenve látom, mivé lettek
 az egykorú társak,
ennyire bedarált bennünket a malomkő-Élet?!
 Bennük szemlélem sorsomat hajh,
 időnk lejár, s helyeslőn bólogat
 felettük láthatatlanul a Halál.
 Mikor a monomániás öncélon
 egy gondolat átüt önvádra késztet;
 értelme volt-e szerelmet vallani lélekbe-vágón,
 térdepelve hátha a gyűrűt elfogadja?!
 A köznapi hősök is tán rég kivesztek,
 kipusztította őket az exibicionista Kor-divat.

Vizek csöndessége csitított,
 e kor szelleme formált,
 csillagok koldusából
 a szavak kézművese lettem.

El kell hagynom egyszer magamat,
 hátat fordítani annak,
 akit eddig nevemen neveztek
 s nekiindulni bátran
 a karjaimat tördelő sors-vermeknek.
El kell hagynom hajdani másom,
 aki bánkódni fog s motyogni halkan:
 Búcsút sem intek majd neki,
 mert önző vagyok, mint a többiek
 s csonkig élt éveimnél
 a megtörtént összefüggések átka tanúságosabb.
Eltűnök egyszer önmagam elől,
 hogy komfortzónámból tén végleg kilépjek,
 s megismerjenek azok,
 kik szándékosan el s megítéltek!

S én vagyok-e ama fura alak,
 ki négy fala közt úgy vár az újjászületésre,
 hogy minden egyes nap
 a Mindenség romantikus ígézetére gondol,
 ha meglátja az utcán a Kedvest,
 vagy virágcsokrot áruló anyókát,
 ki a kihalt útpatkán kéreget,
 s közben azon morfondírozik
 egymagában; vajon a Világnak
 tényleg így kellene-e működnie?!