Elveszett az Ember
A szív a bőr határai között lázong üvölt,
mert mást aligha tehet;
tétlensége fojtogató.
Bújik mámorok közegébe
mert elveszett mert Lázong üvölt
a szív de csak az értelem sejtheti már ki hibázott?
Pedig csupán két szív:
Test és Árnyék, akár két örök barát
a bajok idején fogná kézen,
hogy segíthessen önzetlenül.
Az alvadt vér bugyogni kezd a sebből.
Mint sürgönydróton, útrakészen ülnek
a vándormadarak, úgy gubbasztanak
az elrendelt évek fejem fölött
s találgatják, melyikük megy el hamarabb?
Döbbenve látom, mivé lettek
az egykorú társak,
ennyire bedarált bennünket a malomkő-Élet?!
Bennük szemlélem sorsomat hajh,
időnk lejár, s helyeslőn bólogat
felettük láthatatlanul a Halál.
Mikor a monomániás öncélon
egy gondolat átüt önvádra késztet;
értelme volt-e szerelmet vallani lélekbe-vágón,
térdepelve hátha a gyűrűt elfogadja?!
A köznapi hősök is tán rég kivesztek,
kipusztította őket az exibicionista Kor-divat.
Vizek csöndessége csitított,
e kor szelleme formált,
csillagok koldusából
a szavak kézművese lettem.
El kell hagynom egyszer magamat,
hátat fordítani annak,
akit eddig nevemen neveztek
s nekiindulni bátran
a karjaimat tördelő sors-vermeknek.
El kell hagynom hajdani másom,
aki bánkódni fog s motyogni halkan:
Búcsút sem intek majd neki,
mert önző vagyok, mint a többiek
s csonkig élt éveimnél
a megtörtént összefüggések átka tanúságosabb.
Eltűnök egyszer önmagam elől,
hogy komfortzónámból tén végleg kilépjek,
s megismerjenek azok,
kik szándékosan el s megítéltek!
S én vagyok-e ama fura alak,
ki négy fala közt úgy vár az újjászületésre,
hogy minden egyes nap
a Mindenség romantikus ígézetére gondol,
ha meglátja az utcán a Kedvest,
vagy virágcsokrot áruló anyókát,
ki a kihalt útpatkán kéreget,
s közben azon morfondírozik
egymagában; vajon a Világnak
tényleg így kellene-e működnie?!
Minél több, annál jobb!
Rövid link:
(csak bejelentkezve)