Mindaz mi eddig egy mozdulatban,
szerepben, hangtalan hallgatásban,
beszédes tekintetek kereszttüzében
meghirdette magát egyre inkább
kikristályosodik egy-egy
sorsdöntő szituációban.
Szorosan bőrünkre tapad
szivacsos polipkarmaival
a kísértés és kétség, miszerint:
ténylegesen jól döntöttünk-e
az adott pillanatban s nem csupán
csak kényszerből hárítottuk-e
át a felkínált lehetőségek kicsinyes voltát.

Az életet mintha már
nem is lehetne kijelenteni,
hiszen a radikális próféta-szagú
kérdő és felkiáltójeleket
már nem az egyes emberek
véshették gazdagodva s teremtve
az Apokfif-időbe; mert a szándékosan
megfutatított ösztön-érzelmeikben
semlehetnek már százszázalékosan
biztosak vagy sziklaszilárdak.

Az emberek többsége mostan
újabb kicsinyes alkudozásokba kezdett:
mintha már eleve elrendelten
ki lettek volna lazulva s lazítva
amár így is összetett,
bonyodalmas lélek titkosított csapszegei
- évtizedekből elő-előlépve
tán már aliha maradhatott,
ki előlép s egyenként
összeszedegeti a lét összetört
színes Hoffman-üvegcserepeit.

Jó volna a biztos tudat,
ha még a titkos hetedik érzék
imitt-amott működésbe léphetne
megérezvén, kiben lehetséges
mostanság istenigazán megbízni,
őszinte-igaz bizalmat fektetni?!