Akár a szél láthatatlan sebei,
 melyek sokszor belemarnak
 égetőn az ember arcába;
 az éjféli selyem lassan hasadó
 köntösén ezüst-csillagok szikráznak,
 míg mások alszanak.
 Akár az ember akarat
 a hívott jó szó is kiszámíthatatlan
 belefeszül az áteresztett légbe;
 mozgó rakomány.
 Az áztatott Végtelen
 sokszor már kibetűzhetetlen.

Mert egyedül a tapintás,
 a mozdulatok tikos jelző-szimmentriája az,
 mely titkon motoz még,
 ahogy a zsigeri ösztönökben
 megbújik a félelem,
 a tudatalatti tudat,
 hogy miként,
s vajon hogyan boldogulhat
 manapság az ember?!
Vermekben alvó,
homokba-búvó klausztrófóbiás
 kispályás-Balekok,
 félig telt Janusz-maszkok
 hangzatos dáridói között
 szinte minden esetben odavész a lényeg:
Az Ember-ismeret, hogy vajon ki
 lehetett Jó s ki alapból alávaló bestia?!

- A beszédek kíntornái kínozzák
 az agymosott agyak mélyén
 megbújó alternatívákat,
 amíg még lehet.
Begyakorolt, s jelentéssel bíró
 ujjgyakorlatok éppen úgy hamis-hazugok,
 akárcsak azok,
 kik plecsniket, poziciókat
 osztogatnak kedvükre,
 csak mert a Rendszer ekként határozott.
 Tudat-horpadás zajlana
 a chipseszacskós homályban?!
 Újbóli nevetség tartós tárgya.
 Még jó lenne valami tudatos
 emberismereti tükröződés,
 mely megvilágítja
 a még biztos
Igazság-Őszinteség határpontjait.

- Húgyszagú zárt osztályra zárják
 lassacskán már az Irodalom
 rajongó betegeit is,
 nem csupán csak az állítólagos
 nem 100-asokat, a félkegyelműeket.
 Artistakötél kifeszíti magát a csupasz Lét
 s akár a borostyáninda még
 egyre bizakodva kapaszkodva
 valami láthatatlan érzés-világba,
 melyet csak egy másik ember tudhat.
 A nappali Hold hiú ezüstjébe bábozódik
 egy-két eltévedt prostituált-pillangó.