Berkes Tamásban hihetetlen érzelmi viharok, belső, lelkiismereti kataklizmák dúltak. Még nyurga, szemüveges, lenszőke hajú éppen csak kamaszodó kissrác volt, amikor szülei valóságos ultimátumot adtak neki: szüntesse be az összes fennálló barátságát, mert elfognak hamarosan költözni, és így nem lesz ideje fenntartani kapcsolatait. Így történt, hogy se istenhozzád, se egyéb érzékeny búcsú a nagyon jó barátoktól a panelszigeten egy szép napon Tamásék családja végleg elköltözött.
Most úgy érezte ismételten át kell élnie egyfajta különleges tűzkeresztséget, egy olyan belső lelki metamorfózist, mely talán igazán csak azokra az emberekre jellemző, akiket valódi sorstragédiák és egyéb gyermekkori eltűrt nyavályák edzettek, treníroztak hozzá a nagybetűs kegyetlen élethez.
Meleg, kissé párás, fülledt május végi nap igérkezett, amikor fogta magát és meglátogatta több mint huszonkét éve nem látott immáron felnőtt legjobb barátját Róbertet, aki még mindig a jól ismert panelszigeten lakott, és úgy tűnt berögzült szokásain nem is szeretne – legalább is -, egyhamar változtatni.
– Csókolom! Toma vagyok… – szólt bele a berregő kaputelefonba, mely mindig is különösen szólt. A kilencvenes években felszerelt ócska matuzsálem valóságos kuriózumnak számított a XXI. században, és még mindig működött.
– Hogy kicsoda?? – kérdezte Róbert édesanyja, aki már egy kicsit nagyot hallott.
– Berkes Tamás! Tetszik tudni a kisfiú a másodikról! – szólt bele valamivel tanárosabban, tagolva szavait, mire kinyilt az ajtó és felmehetett lifttel a hetedikre.
Róbert édesanyja nemrég lett nyugdíjas, és már négy éve hogy elvesztette férjét, akivel az utolsó idők viszontagságosra sikeredtek. Most itt maradtak ketten, és sok esetben a karakán, és magát határozott anyatigrisnek mutatni szerető asszony sokszor úgy érezte, hogy óhatatlanul is kicsúszik lába alól a talaj.
Csöngettek. Előbb hármat, majd aztán megint. A fiatalos özvegyasszony azt gondolta a szomszéd kamaszodófélben lévő gyerek az, akit csupa jóindulatból mindig be szokott ereszteni a légmentesen zárt biztonsági ajtón, mert a zárral rendszerint nehezen boldogult.
– Jaj, de jó! Gyere csak be nyugodtan! – villámcsapásszerűen eltűnt egész addigi kissé fonnyadt, letört kedélyállapotából a méla szomorúság hogy máris átadhassa helyét a sugárzó vidámságnak, amikor a liftből kiszállva eléje toppant egy magas, vállas, emberes igazi férfi, akit még egészen kisgyerekként látott utoljára viszont.
– Hát szervusz édes drága Tomikám! Hadd nézzelek! Azt a mindenit! Kész ember vagy! – gratulált és egy-két árválkodó könnycseppet is sikeresen kipréselt horizontkék szemeiből. – Róbi! Merre vagy? Nézd csak ki látogatott meg bennünket! Gyere már ki! – szólította örökösen elfoglalt és mindig az élet nagy sorskérdéseit boncolgató szintén felnőtt fiát, aki most orrvérzéssel küszködött, és nagyon jól tudta, hogy az anyja ki nem állhatja, ha mindent össze-vissza vérez, mint valami idétlen, másodosztályű horrorfilmben.
– Csak egy perc anyu! Mindjárt megyek! – szólt ki volt gyerekszobájából, mely a hosszú évtizedek alatt megbízható, és a maga módján komfortos, egyedi dolgozókuckóvá alakult. Általában mindig ide vonult vissza, ha magányra vágyott, vagy csupán egyedül szeretett volna lenni. Itt nem zavarta senki nyugalmát. Bár azért sokáig töprengett, hogy jó volna ha hangszigetelt lenne a helység.
– Róbi! Merre vagy már! Tudod ki van itt? A régi barátod! Gyere már elő! Meddig várjunk!
A máttérből ideges tapogatás hallatszott, mintha valaki leakarná vetni a cipőjét.
Nagy levegőt vett, hiszen rögtön tudta anyja megváltozott hangszínéből, hogy valószínűleg valami fontos dolog történhetett. Tiszta hófehér papírzsebkendővel igyekezett mérsékelni ormányából előtörő vér élénkpiros csíkjait, amikor váratlanul egyszer csak ott volt életnagyságban egy vadidegen férfi, akivel életében csupán csak most találkozott, és aki állítólag azt állította magáról, hogy huszonkét éve nem látott gyerekkori jóbarátja.
– Hát szia öreg haver! Na, mizujs?! Már nem ismersz már igaz-e?! – kérdezte széles mosollyal, kíváncsian. – A Berkes Tomi vagyok… – habozott, hátha régi barátja nem kapcsol rögtön.
– Oh! Ezt a váratlan meglepetést! Egészen felnőtt lettél! És eltűnt a szemüveg! – jócskán meglepődött, és valósággal köpni-nyelni is alig tudott.
– Jaj gyerekek! Hát gyertek be és alaposan lenne mit megbeszélnünk!
– Nem köszönöm Enci néni, de csupán pár percig szeretnék maradni! – érződött a hangján, hogy nem akar kellemetlenséget, és ténylegesen csupán pár percre ugrott fel.
– Mi történt veled azóta, hogy nem találkoztunk, és elköltöztetek? – tért máris a lényegre az özvegy anyuka.
– Hú! Hát aput is elvesztettem, és anyum is már hat éve, hogy végleg elment! Egy multicégnél voltam, de ott nem éreztem, hogy megbecsültek volna ezért önként kiléptem. Most később tanítani szeretnék! A barátnőmmel szeretném körbejárni Olaszországot! Kis kikapcsolódás, és pihenés! – minden szaván érezni lehetett a nagyotmondás szelét, és a világmegváltó tervezgetést, akiből ki tudhatta, hogy egyáltalán lesz-e bármi is.
– Édes fiacskám Róbi! Te nem szeretnél semmit se kérdezni régi barátodtól? – pirított valamivel élesebben a lényegre az anyuka.
– Igaz is! Van valami online elérhetőséged? – bökte ki, hiszen más nem jutott eszébe. Legalább is egyelőre.
– Hát persze, de nem használom egész álló nap a közösségi médiát, ha erre gondolsz?
– Persze, hogy nem! Csak gondoltam megkérdem…
– Semmi vész! Elővett farmerzsebéből egy cetlit, amire fel volt írva lakáscíme, és egyéb elérhetősége szükség esetére. – Tessék! Jelenleg itt lakunk, és szívesen látnánk, ha úgy gondolod majd meglátogstsz bennünket! Nagy adósságot szerettem volna ezzel az utazással törleszteni, meg úgy gondoltam, hogy ezt muszáj megtennem, elvégre itt voltam gyerek! – nyögte ki elszorult, érzelmes torokkal.
– Kérsz esetleg egy üdítőt, kólát, vagy kávét? Miért nem jössz be egy kicsit? – erősködött az asszony.
– Nem tényleg csak mindjárt megyek is… – tétován még egy helyben toporgott, és alaposan körülnézett az ismerős nemrégiben frissen festett előszobában. – Mintha megállt volna az idő… mélázott egy-két percig. – Akkor… én nem is zavarok tovább… már megyek is… – azzal kilépett zoknis lábbal, hogy az előtérben hozza fel cipőjét, és ne koszoljon semmit se össze.
– Annyira vártuk ezt a kellemes viszontlátást! Ha gondolod máskor is gyertek el akár a barátnőddel, és beszélgessük ki magunkat!
– Persze természetesen! – észrevette a bejárati ajtó mellé tett gusztustalan fekete árva szemeteszsacskót. – Majd én kidobom! – ajánlotta fel.
– Örülök a találkozásnak! Tényleg! – szorított kezet szintén érett felnőtt barátjával, mire mindketten bólintottak egymás felé hallgatólagosan, akár a cinkosok.
– Hagyd csak! Épp készültem levinni a szemetet! Szívesen lekísérlek! – azzal az asszony fogta a zacskót, és a lakáskulcsait, és lifttel lekísérte ritka vendégüket a földszintig.
Róbert csupán csak most döbbent rá arra, hogy a váratlan viszontlátástra még nem volt felkészülve. Hiszen azért huszonkét év mégiscsak egy fél emberöltő. Ennyi idő alatt számos olyan sorsfordító pillanat van az ember életében, ahol igenis számítana a barátok igaz-őszinte hozzáállása, véleménye, támogatása és mégis most hogy újból szembesülnie illett volna a megváltozott helyzettel egyetlen további szót sem sikeredett kipréselnie magából.
Amikor anyja visszajött a szeméttérulóból, és elbúcsúzott régi barátjától kicsit irónikusan megfedte felnőtt fiát:
– Most kellett volna beszélgetni édes egy fiam! Amikor itt lett volna a lehetőség!
– Jaj anyu! Te is hallottad, hogy csak néhány percre ugrott fel! Egy fél életet nem lehet csupán tíz percbe belesűríteni! – Ezzel az anyja egyetértett, majd mindketten visszatértek mindennapi rutin teendőik közé.