Sokszor kamaszos, naiv-gyerekes
miérteket szükséges immáron vallanod,
s mondanod, hogy jobban megérthessenek.
Apró macskakövekként kopognak
már benned kisstílű gyerekkori emlékek,
stigma-bántások kacifántos lábnyomai;
a múltba belenőtt kezeddel
még feléd nyúlnak a kegyvesztett haramiák,
bírálók, hogy vajon még most is az a hisztis,
rémült, bevizelős kölyök vagy-e,
aki már elmúlt negyven?!

Alvó jéghegyeknek érződnek
ember-szívek mélyén a kicsinyes,
bosszúszomjas gondolatok;
tartós, teljes olvadásra egyre
ritkábban gondolhatnak megint,
hurkot ír a Sors s végtelen
a megtörtént voltnak,
majd játsznyi kedvvel tán még
tetszetős fricskát is mutat neki.
Mintha magad is tudnád,
hogy egyre jobban kikopsz
a változékony Idődből,
éppen ezért hiányzol
oly nagyon még önmagadnak is.

Az ismeretlen Élet szerpentin-útjai
még folytatják útjukat a messzi távolokban,
s oly jó volna, ha valaki
még így negyven után is kézen
fogva vezetgetné benned
az örök gyermeket, aki vagy.
Most olyan meghajszolt már egész lényed,
mint a jócskán elfáradt hegymászó,
aki a hegyek lábánál tétován merengve megáll,
s tudja még várnia szükséges,
ha tovább szándékozik menetelni
a bizonytalan felé...

Meglehet önző akaratosságoddal
lépcsőfokokat építgetsz a Semmibe,
s míg odakint egyre-másra zajlik
a nagy összekúszált színjáték;
ember-embernek farkasává,
pondró-férgévé züllik, válik
- te sztoikus, passzív ellenállás gyanánt
még igyekszel önmagad maradni,
s nem túlzottan nagyon tartósan bepánikolni.

Félő holnapok sanda-sunyító
reménytelensége már egyre
ott liheg nyakunkban.
Sorsa ösvény már mindenki csupán
csak egymaga botorkál béna-sánta tétován,
s míg a csicsergő-beszédű
madárfiókák mennybe mennek,
addig vésztjósló fekete károgó
hercegeink nyakunkon ragadnak!