Mostan nem szabadna még félned;
csaholó, vad Cerberus-ebek
verik fel rémálmokkal zaklatott éjjeled,
s nem értheted vajon miért is nyűszít,
mint kivert, meghurcolt állat
az ordas-szél,
a szándékosan kegyvesztett?!

Igaz, mostan táncot járnak odafent
a jéghideg űri csendben
az ezüstszín csillagok;
hallgatják a gyarló emberek
megannyi fohászait,
mintha már rég elsiratták volna
a bizonytalanított holnapot. 

Átkarolja az embert a téli,
tartósnak becézett sötétség
vászonleple, mely a szándékosan
megrövidített nappalokkal
lesz egyre lomhább, nehézkesebb.
Vajon új évben új kezdet várhat-e reánk?!

Vajon kisstílű, kicsinyeskedvű
galád problémáinkat újfent szőnyegek
rontjai alá söpörhetjük
könnyelmű kézlegyintésekkel?!
Az ember szemét a fagyott földre szegezi,
hol egykor tán Yorick-szelleme őrködött
s kérdezte tőle kíváncsi-vallatón:
,,No? Mondd hát felebarátom!
Te boldog s elégedett lehettél-e életeddel,
mely hirtelen-korán váratlan kisiklott?!"
- Halvány Holdfény őrködik fejünk fölött,
mely rendre elsiratja még
a szilveszteri durranó tűzijáték-özönben
is az utolsó szerelmetes hullócsillagot. 

Már milyen régóta várna az ember az Angyalt,
aki mint gondoskodó nő,
megvigasztalná a sebzett gyermeket,
ha bánata s gondja támad;
az ismeretlen Időkben
halandó ember aligha lakhatik,
legfeljebb csupán átutazó,
megtűrt idegen lehet csupán.

A percek nyitva hagyott tenyerében
még jó volna eljátszani a méla,
idilli gondolattal;
az egy-Valaki titkon mindenkire rátalál
s a maradék húsz egynehány évben
a sokat-szenvedett boldogság
is új értelemmel,
teremtés-történettel gazdagodik. 

Igazmondó könnyeink szent vigasza suta,
bukdácsoló kavicsok sorozata inkább;
ki vigasztalhatná meg rozsdásodásnak
indult őszinte érzelmeinket,
melyeket szándékosan rejtegeti,
titkolni igyekszünk tán
még magunk előtt is?!