A pusztán csak hat éves Balázska már nem is emlékezett mikor volt utoljára felhőtlenül boldog a karácsony, és szomorkás, kicsit megkeseredett gyerekkora. A hópelyhek rakoncátlan, incselkedő, flörtölő táncát figyelte, ahogy a kövér pelyhek gúnyolódva szállingóztak, majd orrára hulltak. Mintha őt nevették, gúnyolták, szégyenítették volna meg azzal, hogy a magas egekből pont az ő fejére estek.
Mindig is úgy hitte, hogy van valami mélyen meggyökeresedett szomorúság a hóesésben. Talán pusztán azért, mert családtagjai közül általában rendre télen voltak temetések. Így a kisfiú képzeletében a halál gondolata és a nem túl távoli jövő igen-igen ingatag, és folyamatosan félelmekkel, létbizonytalansággal teli képe nem is tűnt olyan távolinak, és ismeretlennek mint elsőre.
A Tipovics családban különben is a folyamatosan idegeskedő, marcona apuka volt mindig az, aki szándékosan ráerőltette akaratát szeretteire, de a lelke mélyén mindenki megérezte, hogy ez a szeretetnek csupán igen-igen eltorzult, és nyomorék formája lehet. Lehet-e egyáltalán feltételek, kötöttségek nélkül szeretni bárkit is e világon? Balázska ezt még nem tudhatta. Balázska ehhez még túl kicsi volt, akárcsak kedvenc regényalakja Nyilas Misi.
– Apu? Muszáj nekünk karácsonyfát vennünk? – nyekeregte vékony, alig halható egérkehangjával.
– Igen! Ez az ünnep fontos kelléke! – idegesen, vörös fejjel, mint akinek egekig szökik a vérnyomása cigarettára gyújtott. – Te is olyan gyenge vagy, mint az a hülye anyád! Istenem! állandóan megkeveritek nekem a szart! – ezt már valamivel halkabban mondta talán csak úgy magának, mint aki magában beszél.
Hófehér Lada Szamara autójukkal szinte percek alatt ott voltak Kamaraerdei fatelepen – ahol rendszerint az apuka -, hosszas, káromkodások, és zsörtölődések közepette minden esetben a legnagyobb normandiai fenyőt választotta, mert szerinte az az egyetlen fenyő mutatkozott méltónak hozzá, hogy a meghitt családi fészek ékessége legyen. Meglehet az apuka gyerekkori önmagának akart egyedül megfelelni? Nem tudhatta senki.
– No, lássuk csak! Megbírod-e emelni a fát! De vigyázz ha elejted pofon ütlek! – figyelmeztette vörös, hideg kezekkel az apuka Balázskát, amikor megvették a fenyőfát, mert Tipovics Oszkár túlzottan is makacs, büszke ember hírében állt, aki a világért sem ismerte volna be, hogy fázik.
– Apu! Nagyon nehéz! Pihenjünk egy kicsit! – kérlelte Balázska elszánt, idegeivel folyamatosan háborúban álló apját.
– Fiacskám! Hát miféle mulya, málészájú istenverte kölyök vagy te? Mi?! Nem bírsz megemelni pár kilót?! És ha építkezéseken kellene naponta tizennégy órában húznod az igát? Én a te korodban talpraesettebb voltam annyi szent! Én felnőttek mellett házakat húztam fel a semmiből! Tudod is te mi az? Sokkal vagányabb, és tökösebb srác voltam mit te! Téged elpuhított a városi mikroklíma! Na! állj csak félre az utamból! Inkább én viszem! – több szót már nem vesztegetett úgy kikapta a kis Balázska pufók kezecskéi közül a nagy fenyőt, mintha világ életében ebből élt volna, majd a kocsi csomagtartójába tették. Csupán csak később vették észre, hogy a fenyő eleje bizony jócskán kilóg a csomagtartóból, de Tipovics Oszkár erre is megtalálta a megfelelő megoldást: leengedte a lenyitható hátsó üléseket és máris valamivel szabadabb és komfrotosabbá lett az autó beltéri férőhelye.
– Anyádnak el ne mondd, hogy kicsit megszaladt a kassza, mert különben nem kapsz csokit! – hajolt fiához egészen közel. Kedvelt szokása volt, hogy nagy, mancsos, parasztos kezével megnyomorgassa Balázska nyakát. Hadd szokja csak meg a gyerek a fizikai fegyelmezés „előnyeit.”
Amikor a Budaörsi kereszteződéshez értek, ahonnét már csak egy kisebb köpésre volt a szocialista építésű lakótelep ahol laktak egy hajléktalan férfi kéregetett kissé illuminált állapotban a többi autóstól, mert abban bízott, hogy ünnepek tájékán könnyebben meglágyul a legtöbb ember szíve.
– No fiacskám! Nekem aztán jól nézd ám meg ezt a szánalmas csatornatölteléket! Látod! Ha jobban, és akarattal dolgozott volna ebből az emberből is lehetett volna valaki! Meglásd fiacskám! Te is bármikor hídlakó lehetsz! Én meg anyád nem leszünk melletted életünk végéig! Erre ügyelj! – elővett a kesztyűtartóból két darab vaskosabb, kissé dohos ízű jonatán-almát és könnyelműen a hajléktalan férfi kezébe adta: – Nesze pajtás! Kellemes ünnepeket!
Azt már nem láthatták, ahogy a hajléktalan férfi úgy hajítja el a két szép gyümölcsöt, mintha profi baseballjátékos lenne, aki csak a nagy áttörésre vár.
Tipovics Oszkár még belenézett a visszapillantó tükörbe, és elmondott egy vaskos megjegyzést: – No lám csak! A mi szent barátunk most hajította ki a vacsorának valót! Miféle ember az, aki elhajítja az ingyen kapott élelmet?! Ezt mondd meg? – nem igen törődött vele, hogy a kis Balázska jószerivel már szabályosan fuldoklik a masszív, kátrányszagú dohányfüstben. Különben is megbeszélték a szülei még akkor, amikor az autót vették lizingbe, hogy nincs dohányzás a kocsi belterében. Hát akkor meg minek kellett apjának ezt a szabályt is rendre felrúgnia?
Tizenöt perc alatt már otthon is voltak. Következett a fenyőállítási rituálé. Tipovicsné elment valahova, így vele nem kellett különösebben foglalkozni.
– No aranygyerekem! Nyisd ki süket füleidet! Hozd a baltát, de rögtön! Egyik lábad itt, a másik ott! Mozgás! – kiáltott egy akkorát az apuka, hogy Balázska menten összepisilte magát. Utálta, hogy az apjának mindig hangosan, vagy éppen üvöltve kell beszélnie.
Most is az történt mint az összes többi elfuserált karácsonyi ünnep alkalmával szokott. A nagyméretű fenyőfa sajnos nem fért bele a kínai gyártmányú, import, műanyag fenyőfatartóba, ami miatt főként a családfő idegei mondták fel a szokásosnál jóval előbb a szolgálatot.
– Azt a jó édes rézfánfütyülő rézangyalát! – káromkodott, ha sem a balta, sem a fűrész nem használt. – Most mi a jó édes anyámat csináljak mi?! – kérdezte sokkal inkább önmagától, mint kevésbé nyugodt családtagjaitól. Felesége bevonult a kis konyhába halat rántani, és krumplit sütni, míg a kis Balázska hátrébb ücsörgött a szőnyegen és kedvenc akciófiguráival, és robotjaival múlatta az időt.
– Balázs! Egy kicsit segíthetnél a kurva életbe! Na! – s egyre dühösebb, és haragosabb lett saját szerencsétlenségében, akár egy felbőszített bika, aki éppen készül felnyársalni a matadort.
– Mi van itt? Mi ez az eget rengető kiabálás?! – szaladt ki a konyhából a fiatal és szép feleség lisztes kezekkel, és hetyke konyhaköténnyel. – Oszkár? Már megint mi bajod van?!
– Gyere csak ide anyus! Most nézd meg ezt a nagy rakás szart! Szar ez az egész! – kezdett máris szitkozódásba, mint egy piaci kofa amolyan olasz temperamentummal. –Esküszöm kivágom a szemétbe ezt az egész átkozott hóbelevancot, ha nem lesz valaki, aki segít nekem! Megértettétek?! – fel-alá kezdett türelmetlen idegeskedései közepette járkálni, hátha attól majd megoldódik minden. –Nézd meg! A drágalátos fiad is mit csinál? A szőnyegen ül, és játszik, mintha nem volna jobb dolga! Lusta kis féreg lesz belőle!
Még szerencse, hogy Balázska azt se tudta, hogy valójában a „lusta kis féreg” kifejezés mit is jelenthet érdeklődve, kíváncsian nézte szülei földi, pokoli patáliáját, ami kezdett elfajulni.
– Kisfiam! Segíts apádnak! Viselkedj rendesen! – hajolt le hozzá az anyuka, és puszit nyomott homlokára, majd visszagaloppozott a konyhába, ahol majdnem odaégette a sülőfélben lévő paprikás lisztbe forgatott halfilét.
– Hallottad anyádat! Tápászkodj fel aztán gyere ide de rögtön, míg jókedvemben vagyok! – próbálta forgatni, tuszkolni a legalább száznyolcvanöt centis normandiai fenyőritkaságot, melyet kemény tizenötezer forintért sikerült megvennie. „Vajon mit szól majd felesége, hogy ennyi pénzt költött egy átkozott fenyőre?!”
Balázska mindent úgy igyekezett csinálni, hogy apja mondta neki. Bármennyire is szurkálta a tűhegyes levelű fenyőfa igyekezett megragadni és addig forgatni, amíg apja azt nem mondta elég.
–No! Hát így kell ezt! – elégedetten fújt egy nagyot, majd amikor a fát kettesben beállították a nappaliba közvetlenül az ablakkal szemközt, hogy pont központi részen legyen, és így legalább mindenki megcsodálhassa következett a fenyő törzsének gyilkos megmetélése.
– Hova tetted a fűrészt fiacskám? Jaj! Te is semmirevaló vagy, mint a nagyapád!
Balázska engedelmesen odaadta apja ormótlanul nagy, vaskos, erezett kezébe a fűrészt. Gondolatban már készült rá, hogy az apja csattanós pofont fog neki adni, de úgy tűnik most legfeljebb csupán annyira futotta, hogy becézgetve meglegyintette pufók, pirospozsgás arcocskáját. Ám vaskos tenyerének nyoma még így is ott maradt. Ha az ember hozzászokik, talán ki lehet bírni, mert el kell viselni!
– A jó édes életbe már! Hát ezt nem hiszem el! Hol van már az az átkozott balta! Adjatok már egy csavarhúzót az ég szerelmére! – fűrészelte, vágta, farigcsálta a fenyő törzsét az apuka, amíg csak bírta. Amíg már zihálva szedte a levegőt, és amíg már a fenyőtörzsből végig csak egy alig tapintható csonk maradt, ami viszont már túl kicsi volt hozzá, hogy beleférhessen a műanyag tartóba.
– Mit állsz ott mint egy nagy rakás faszent?! Hívjad anyádat de rögtön! – üvöltötte most már teljesen kikelve magából.
Balázska óvatosan kopogtatott párat a konyhaajtón, ahonnét máris ínycsiklandó illatok kezdték megcsiklandozni pisze orrát. Mintha kedvesen simogatták, és becézgették volna. Az is igaz, hogy ma még ebédelni sem tudott, mert ha apja nem evett, akkor neki sem volt szabad ennie. Úgy is éppen elég kövér kisfiú volt már.
–Na? Hogyan alakul a fenyőfa? – lépett ki a feleség. – Milyen gyönyörűséges! – nem győzte dicsérni zaklatott idegállapotú férje kézügyességét, hogy máris felállíthatják a fát. – Pazar és fenséges!
– Igen?! – vágta csípőre mind a két kezeit Tipovics jócskán megizzadva. – Hát akkor nézd csak meg szívem, hogy a törzséből már csak egy nagy rakás csonk maradt! Most hogy a fészkes francba fogom beletenni a tartóba, mi?! Hogy ez is pont velünk történik?! Miért vagyunk mi ennyire szerencsétlenek! Ráadásul én is még két idiótával vagyok megáldva!
Balázska az „idióta” szó jelentését valami kellemes élményhez kapcsolta gondolataiban, és csillogó, játékos, nagy szemeivel máris várta a beígért jutalmat, mely rendszerint vagy csokoládé volt, vagy gumicukor.
–Szerintem fantasztikus lesz! Csak fölösleges idegeskedned Oszkár! – próbálta csitítani atombombaharagú urát a fiatalasszony.
– Hát igen! Te könnyedén beszélsz! Most is inkább főzöl, ahelyett, hogy megpróbálnál segíteni! A fiad hasznavehetetlen!
– Ilyet nem akarok hallani többet! Biztos ki tudsz találni valami praktikusat, hiszen aranykezed van!
– Igen anyus! Vissza tudok menni Kamaraerdőre hogy vegyek egy másik ugyanilyen fát! Az jó lesz?!
– Ne butáskodj! Inkább valahogy foltozd be a facsonkot, hogy be lehessen tenni a tartóba! – adott tanácsot az asszony.
A dolog vége az lett, hogy az ünnepi fenyőnek mindig szüksége volt egy támasztékként szolgáló nagyobb ruhásszekrény társaságára, hogy egyedül is megállhasson a helyén, és ha nem bolygatják akkor megálljon.
– No akkor lehet díszíteni! Fiacskám te addig gémkapcsozd be a szaloncukrokat, de nekem vigyázz az ujjadra! – Tipovics Oszkár egy dekoratőr, és divatszakértő szaktudásával valósággal máris díszíteni kezdte a fát, holott ezt mindig úgy beszélték meg, hogy majd közösen díszítik fel, de a családfőnek egy kis idő múltán ehhez sem volt már meg a kellő türelme, és toleranciája.
– Add ide a díszeket! Vigyázva az isten áldjon már meg, mert törékenyek!
Balázska óvatosan fogta meg a színes golyókat és a hógömböket, melyek szivárványos színekkel tették gazdagabbá a csenevész és egykedvű fenyőfát.
– Most jöhetnek a szaloncukrok! – Tipovics egyenként vette ki Balázska remegő kezei közül a szaloncukrokat, melyek be voltak gémkapcsozva, hogy függeszkedhessenek a fa ágain és legalább mutassanak is valamit.
Közel negyvenöt perces munka után végre készen állt az ünnepi fenyőfa, hogy bárki megcsodálhassa. Tipovics volt persze a legelső, aki máris lefényképezte régi orosz típusú fényképezőgépével, melyet valakitől megörökölt.
– Szólják anyádnak, hogy fényképezkedünk! Mozog már!
Balázska beszólt a konyhába, ahol az asszony éppen a krumplit sütötte.
– Na mi az?! Ó! De szép lett! – álmélkodott, mikor megpillantotta a fát.
– Maradj csöndben anyus és inkább mindketten álljatok oda a fenyő mellé! Lekaplak benneteket!
– Te nem akarsz esetleg egy képet magadról?
– Nincs túl jó fotogén arcom hozzá! – húzódzkodott.
Az anyuka és kisfia a fenyőfa mellé álltak, és pont akkor kattant a fényképezőgép gombja, mikor a glédában pompázó fenyő sikeresen el nem dőlt romba döntve ezzel a kis dohányzóasztal pozdorjáját is.
– Azt a szentséges istenit neki! – Tipovics most aztán valósággal máris tajtékzott a robbanó indulattól, és agressziótól. – Miért vagyunk mi ennyire szerencsétlenek?! – ügyetlenkedve máris azon volt, hogy megmenthesse a fenyőfa méltóságát, mely ez idáig kordában tudta tartani – igaz -, hevenyészett módon az ünnep nemességét.
– Mit bámultok?! Azonnal segítsetek! – adott parancsot, mire felesége és fia két-két oldalról nagy nehezen feltámogatták az enyhén részegesen billegő fenyőt a padló fogságából.
Balázska már nem is emlékezett mikor kapta apjától az első pofont. Talán már születésétől kezdve volt rá bőven alkalma, hogy apja gyilkos humorát, és fizikai fegyelmezéseit elviselhesse, vagy megszokja. A legnagyobb bajnak mégis apja labilis, és beszámíthatatlan viselkedése tűnt. Egyik percben még kedves, és közvetlen volt mindenkivel, míg a másik pillanatban már egy habzó szájú, szitkokat fröcsögő atombombaember képét mutatta, aki pofonokat osztogat, és égre-földre esküdözve káromkodik, mint valami bosszúszomjas próféta.
Balázs először égető érzést érzett mind a két arcán, majd csengeni kezdett füle, végül már csak azt vette észre, hogy könnyei izzó, csillagszerű, fényes vízgolyói halkan, fájdalmasan gördülnek le arcán.
– Oszkár! Oszkár! – Ezt most miért csináltad?! Mi a fene ütött beléd?! Balázs még kisgyerek! Nem kellett volna bántanod! – hallotta anyja aggódó hangját, amint sikerült – ki tudja hogyan -, magához térnie a sokkból.
– A fiúnak sohasem árt, ha rendet, és fegyelmet tanul! Szokjon csak nyugodtan hozzá! Sok pofon fogja még az életben érni! Minél előbb kap egy-két pofont, vagy nyaklevest annál könnyebben hozzászokik meglásd! – mosolyodott el – csak úgy -, önmaga szórakoztatására cinikus, gonoszkodó mosollyal, mint akinek bizonyos fizikai tettekhez igenis joga, és kiváltsága van. –Neked sem ártana, ha végre egyszer az életben férfi módjára kezelnéd, és nem kényeztetnéd el folyton! Tudod milyen ember válik majd belőle?! Aki majd mindig mások segítségére szorul, mert képtelen saját magáról is gondoskodni.
– Azt te csak hiszed! Most pedig rögtön bemész a gyerekszobába, és bocsánatot kérsz! Megértetted?!
– Hát azt lesheted! – makacsolta meg önmagát, és inkább a fenyőfa körül kezdett sündörögni, mint akinek fontosabb dolga is akadt.
– Szégyelld magad! Meg sem érdemled, hogy szülő legyél! – az anyuka levette konyhai kötényét; kezet mosott, majd beviharzott a gyerekszobába, ahol megrémült kisfiát a nagyméretű ágy ágyneműtartójában találta meg. Balázskát leleplezte jól hallható hüppögése, elfojtott sírhatnékja.
– Balázska! Kincsem! Gyere ki! Anyu van itt! – kérlelte aggódva, félve nehogy egyszem fiának bármi baja essék.
Legalább fél órába is beletelt mire Balázska remegve, félénken kinyitotta az ágya ágymenőtartóját és vacogó, kövér testével óvatosan kimászott. Anyukája segített neki.
– Apu folyton haragszik rám! Semmit sem tudok rendesen csinálni! – hüppögte elfojtott egérke hanggal.
– …De kis drágám! Te is tudod, hogy ez nem igaz! Butaság! Apád nagyon szeret, csak tudod sokszor nem tudod uralkodni az érzelmein!
– De megint pofon ütött! És mindig megígéri, hogy nem csinálja, de mindig olyan gonosz… – kis teste vacogott a sírástól. Most tartós reménytelenség, árva, elveszettség feszült meg-nem-értett, nagyon szomorú tekintetéből. Az anyuka átölelte és simogatta haját, majd rázkódó hátát, mert tudhatta ettől mindig megnyugszik.
– Jaj, kis drágám! Ne félj! Meglásd, ha majd nagyobb leszel apu egy ujjal sem fog majd bántani, mert akkor már te leszel az erősebb! Most viszont nem szabad szomorkodnod, mert karácsony van, és apádnak is ma van a születésnapja! Ki hallott már olyat, hogy az emberek bántosak legyen ezen a szép ünnepen? Nem igaz?!
Balázska könnyes, éretlen szemekkel anyára nézett és ebben a percben ott vibrált valami menthetetlen, jóvátehetetlen, titkos érzés, mely nagyon egyszerű lenne, ha az emberek megpróbálnák türelemmel, megértéssel megmagyarázni ügyes-bajos földi dolgaikat a kisebbeknek is!
Balázska akkor, sem később sem érthette meg, hogy vannak olyan emberek, akik akkor érzik jól magukat, ha másokat bánthatnak. Ha mások szenvednek! Mégis, amikor később hosszú évek múltán harmincnégy évesen eltemette apját úgy sírt a ravatalnál mint egy kiszolgáltatott, árva gyerek!