Aznap valami a szokásosnál is rosszabbul sikeredett. Mintha két teljes értékű ember kapcsolatát már nem a szülő-gyerek terminológia határozta volna meg – sokkal inkább egy kiélezett ultimátum, vagy átmeneti, és jócskán instabil státus quo.
– Most pedig kocsikázunk egyet! – felelte ravasz, hamiskás mosollyal az apa, akivel nagyon vigyázni kellett, mert az ember sosem tudhatta, hogy éppen mi is járhat a fejében, vagy hogy éppen milyen is ténylegesen az aznapi hangulata. Buszvezető volt még a boldog békeidős korszakban, amikor még egy család voltak, és a felszínen – legalább is -, úgy tűnhetett, hogy mindenki boldog, és persze minden rendben van. De ez persze korántsem volt igaz.
– Na, mi lesz? Nem divatbemutatóra megyünk! Kapd föl a farmerodat, pulóvert, kabátot, sálat, sapkát, meg ami éppen kell aztán gyerünk! – az apát szinte mindig megkörnyékezte, szabályosan fojtogatta valami ideges, stresszes atombomba robbanás, mely egyre erősebb, egyre intenzívebbé vált, ha szánalmas undorral egy szem, felnőttes fiára tekintett. „Miért nem tud rendes, normális férfiként viselkedni ez a nagy muszmula?!” – kérdezte magától mindannyiszor csak beszéltek, vagy összefutottak a nap folyamán, – ami szándékosan kevésnek bizonyult, elvégre a felnőtt fiatalember már nem szándékozott újabb, és újabb konfrontációba kerülni az apjával, akinek szőrszálhasogató, kiállhatatlan természete szépen lassacskán az egész családi hangulatot, és légkört is megfertőzte.
– Mindjárt kész vagyok! – húzta serénykedve, kicsit izgatott kézzel bakancsát a fiatalember. Talán azt hihette, hogy apja végre megenyhül, vagy kedvesebb lesz hozzá. Talán betérnek valahova. Egy könyvesboltba, vagy cukrászdába, és akkor talán az édesanyja is kap jelképesen egy újabb szülinapi tortát, hiszen mostanság valahogy már az ünnepnapok sem voltak az igaziak.
– No! Akkor minden le van kapcsolva, ki van húzva?
– Igen! Minden kész!
Még egy utolsó, végső simítás mielőtt elindulnának, hiszen a múltkor is haza kellett jönniük a nagymamától, mert a fiatalember édesanyja bekapcsolva felejtette a vasalót, és a tűzveszélyes holmikkal nem tanácsos játszadozni.
A fiatalember is vetett még egy utolsó pillantást hajdani gyerekszobájára, mely most már mint dolgozószoba funkcionált. Nagyobbrészt itt írta kisebb irodalmi tárcáit, novelláit, regényeit, cikkeit, amikor rég tudta, hogy a kutyát sem izgatják, vagy érdeklik, de megnyugtatta a lelkiismeretét azzal, hogy legalább olyasmivel foglalkozhatott, ami szívügynek számít.
Gyorsan leértek a társasház hetedik emeletéről a lifttel a parkolóba, ahol a régebbi, matuzsálemi kort is megért rozsdásodásnak induló, kiszolgált kocsiveteránok éppen úgy megvoltak találhatók, mint a legújabb fejlesztési márkásabb hibrid, vagy környezetkímélő autócsodák.
– Az embereknek teljesen elment az eszük, ha azt képzelik, hogy a benzinmotorokra a közeljövőben már nem lesz szükség! – szögezte le orra alatt rendszerint zsörtölődve, morogva az apa. – Micsoda marhák, és barmok mindannyian! – általában mindenki, aki a véleményével ellentétes álláspontot, meggyőződést, vagy véleményt képviselt a szamárlétrán szellemi visszamaradottként lett elkönyvelve, hiszen az apa mindenkinél többet tudott, és legalább minden fontos témához hozzá tudott szólni – persze csak a maga egyszerű, paraszti eszével.
A fiatalember is becsatolta a biztonsági övét, mert nagyon jól tudhatta, ha apja felidegesíti magát sok jóra nem számíthat, és akkor nem lehet parancsolni neki, hiszen úgy hajt, mint a meszes.
– Mi a francér’ csatolod be magad! Csak ide megyünk a szomszédba?! – förmedt rá, miközben rágyújtott kedvenc Multifilteres cigijére, holott szabályként fogadták el egyhangúan, amikor új kocsit vettek, hogy tilos a dohányzás az utastérben. Persze a fiatalember azonnal hevesen köhögni, és fulladozni kezdett, hiszen nagyon is irritálta a dohányfüst az apja legnagyobb gyönyörűségére, aki ezt a kisebb egészségügyi hibát is hajlamos volt a puhányság, és a testi gyengeség számlájára írni.
– Olyan gyenge vagy, akár az anyád! Ő sem szereti a cigifüstöt! – jegyezte meg ellenségesen, majd elfordította a slusszkulcsot, és gázt adva kifarolt hátramenetben a parkolóból, hogy máris rákanyarodhasson a kivilágított, és mégis sejtelmesen koromsötétségbe boruló főútvonalra.
A kora esti forgalomban szinte egyetlen valamirevaló, talpalatnyi hely sem akadt. Mindenki, aki autóba ült határozott céllal tette. Jobbára a munkából hazaigyekvők népes, világító szentjános lámpáival voltak tele a közlekedési útvonalak. Szerencsére az apa úgy ismerte a fővárost titkos, lakatlan utcáit, akár a saját tenyerét, így mindig megtalálhatta azokat a rejtett útvonalakat, ahol az ember kényelmesen, tehát dugók, és fennakadások nélkül gyorsan elérhette úti célját. Most is egy ilyen kerülőútvonalon át ment.
Alig öt perc alatt fönt voltak Farkasréten, majd a nyolcas busz útvonalán haladtak, míg el nem értek a Gellért-hegy lábáig, és onnét már meg is érkeztek eredeti úticéljukhoz. Az apuka bekanyarodott a régi Tabán egyik kisebb járdaszigetére, ahol nem voltak parkolóórák, mert azoktól is valósággal „agyhúgykövet” kapott, ahogy állandóan megjegyezte, majd leállította a motort, és kiszállt.
A fiatalember jócskán meglepődött, vajon mi a nyavalyát kereshetnek itt, ahol még a madár se jár? Csak nem egy prostituáltat akar apja a nyakába sózni? Hiszen már hónapok óta ezzel viccel, és nem győzi ugratni. Hosszú percekig nem tudta eldönteni, hogy kiszálljon, vagy egyelőre még melegedjen egy kicsit.
Hűvös, ordas, jeges novemberi szellők fújdogáltak. Olyanok, amikben az ember arca is bármikor jéggé dermedhet, vagy szabályosan másodpercek alatt lefagyhat.
– No? Mi lesz már édes fiam?! Csak nem oda ragadt az a dagadt segged? Szállj ki de tüstént! – a kísérteties sötétségben egyre vészjóslóbban, egyre fenyegetőbben, és egyre gátlástalanabb erőszakossággal hasított bele apja mérges, bosszús hangja az estébe. Mintha egy kifent kés lett volna ez a hang, mely nyakakat, testrészeket metszet el, amikor csak akar.
A fiatalember kiszállt, becsukta az ajtót, és megpróbálta meleg sálját úgy körbe tekerni egész arcán, és testén, hogy minden védtelen felület védve legyen.
Az apa elszívta szokásos újabb cigijét, majd a kocsi csomagtartójához ment. Takarókat, és néhány otthonról bepakolt holmit szedett elő, majd az egészet a földre szórta.
– Itt van a holmid aranygyerekem! Most aztán elgondolkodhatsz egy kis időre! – azzal fogta magát, és mint aki jól végezte a dolgát beült az autóba, gázt adott, és hazament.
A feleség, és anya aznap túlórázott, mégis előbb sikerült otthon lennie, mint az idegbeteg apának, mert egyik kedves ismerőse volt szíves, és hazafuvarozta, így megspórolhatta, hogy feleslegesen buszra kelljen szállnia holtfáradtan.
Mikor hazaért levette ruháit, és igyekezett kicsit átmelegedni, majd azonnal a nappaliba ment, ahol a családfő rendszerint újságot szokott olvasni, vagy Tabletezni szokott, és ha már végképp képtelenségnek bizonyult lekötnie magát bármivel is, akkor bekapcsolta a tévét.
– Szervusz drágám! Mesélj csak? Milyen napotok volt? A gyerek merre van? – nézett körbe a feleség, még a volt gyerekszobába is bekukkantott, de felnőtt fiát nem találta sehol.
– Honnan kellene nekem azt tudnom?! Mi vagyok én? Felnőtt, önálló ember! Vagy nem te mondtad?! – flegma, gyilkos szarkazmussal megtűzdelt mondatait a feleség is nehezen bírta lenyelni, és egyre inkább elviselni.
– Mit szeretnél vacsorára enni? Maradt még egy kis rántott hús, és egy kis rizibizi! De adhatok paprikáskrumplit is, ha azt jobban megeszed!
– Igen, a paprikáskrumpli megfelelő lesz! – válaszolta kimérten, nyersen majd visszasüllyesztette nagy busa fejét az aznapi újságjába.
– Áron nem mondta, hogy hova megy? Vagy beugrott esetleg a városba? – érdeklődött továbbra is kíváncsian, hangjában vegyes aggodalommal a kimerült, és nagyon fáradtnak látszó anya.
– Nem mondta! Felnőtt ember, azt csinál, és akkor, amit csak akar! Inkább szívj el egy cigit, vagy együnk.
– Gyorsan átöltözöm! Addig nyugodtan megteríthetnél, persze csak, ha van kedved! – általában a feleség minden esetben udvarias felszólítások formájában igyekezett férjével kommunikálni, ha valamilyen házi munkát, vagy apróságot meg kellett csinálni.
A családfő most nagy nehezen feltápászkodott kényelmes foteljéből, ahol mindig otthonosabbnak érezte magát, mint a lakás bármely másik rokonszenvesebb részében, és igyekezett esztétikusan megteríteni.
– Drágám? Áron biztos nem telefonált haza? Ez az egész olyan különös, nem gondolod?! – rossz előérzetek kezdték gyötörni az anyát, és ez csak egyet jelentett a családfőre nézve: szorul a nyakán a leleplezés hurka.
– Nekem nem szólt semmit! Állandóan töri valamin a fejét! Hisz tudod milyen hóbortos és bolondos! Biztosan valamelyik könyvesboltban nézelődik, vagy éppen a könyvtárban ücsörög, ahelyett, hogy a szüleivel együtt lenne.
– Felhívom a Gizi nénit! Hátha lement az új könyveiért, vagy éppen lemerült a mobilja! – az aggódó anyuka most az étkezőben felszerelt, vezetékes telefonhoz ment, és máris feltárcsázta az egyik kedves, nagymamakorú szomszédjukat, kinek szintén rengeteg szépirodalmi kötete volt, és Áron rajongott a költészetért.
– Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy mit túráztatod magad! Majd hazakerül, előbb-utóbb! Inkább együnk, mert éhes vagyok! – mogorván, szótlanul rakosgatta az evőeszközöket az étkezőben egymás mellé rendezetten, és tette le a hófehér tányérokat.
– Te titkolsz előlem valamit, ugye?! – tette csípőre a kezét az asszony. – Hadd halljam csak? Mi történt? – vett egy mély lélegzetet, mintha ezzel egyszerűen meglehetne szűntetni bármiféle stresszt, vagy további idegeskedést.
– Honnan veszed, hogy én tudok bármiről is?! – amint a családfő érezte a fenyegetettséget zokszó nélkül átfordult a hangja nyílt támadásba.
– Ki van Áronnal egész nap egy fedél alatt? Te! Hát akkor?
– Az még nem bizonyít semmit! Elvégre én is bármikor elmehetnék itthonról, ha úgy tartaná a kedvem!
– Hát az már szentigaz! De tudjuk, hogy te megfontolt célok nélkül sehova se tennéd ki a lábadat! Tehát? Akkor? Mi történt kettőtök között? Hadd halljam! – most már a feleségen volt a sor, hogy megőrizze emberi lélekjelenlétét, és törékeny méltóságát, mert ha férje hibát, vagy sértést követett el legszívesebben felpofozta volna, vagy legalább is – móresre tanítja bárhol is vannak éppen.
Most farkasszemet nézett vele szúrós, átható pillantással, mely egészen a vesébe látott, és tudta jól, hogy ezt férje utálja.
– Most meg mit nézel így rám?! Fingom sincs, hogy merre van a muszmula fiacskád!
–Te ide figyelj! Ha nem mondod meg rögtön, hogy mit tudsz, vagy hogy Áron hová ment, akkor nem csak vacsorát nem fogsz kapni, de az életünkből is távozhatsz! – ez többet mondott minden beismerésnél, vagy szónál. A feleségnél azonnal betelt a pohár. De ha megmondja, hogy igazából csak jó leckéztetésnek, és tréfának szánta a híd kalandot, még az se biztos, hogy felesége megértő lesz, és megenyhül.
– Jól van! Elmondom, ha már ennyire szépen kéred! Egy kicsit szerettem volna megnevelni a fiadat, mert úgy vettem észre, hogy amióta itthon ücsörög, és nem dolgozik, egy kicsit elkanászodott!
– Jaj, ne kezd el megint! Te is nagyon jól tudod, hogy folyamatosan ír, és próbál állást találni, de a mai világban érdek, és protekció nélkül az átlag kisember keze is megvan kötve!
– Ez üres kifogás, te is tudod! Ha olyannyira akart volna bárhol talált volna magának munkát! Miért nem volt jó neki a dohánybolt, mi?! Vagy ott volt az a kis vegyesbolt a lakótelep alján?
– Te is tudod, hogyha elment volna oda dolgozni annyit sem keresett volna, hogy a nem létező albérletét kifizethesse!
– Ehelyett a mi nyakunkon élősködik már lassacskán vagy tizenöt éve!
– Fejezd be! Nem tűröm, hogy így beszélj a fiunkról! Ő igenis egy rendkívül sokoldalú, kreatív, és tehetséges fiatalember, akinek konkrét elképzelései vannak, csak nincs pénze, hogy mindezt valóra váltsa. Például; te tudtad, hogy forgatókönyveket, és színdarabokat is ír!
– Van pénze belőle? Tud vele bármit is kezdeni?! Nem! Akkor meg, nincs az egésznek semmi értelme!
– Rendben van! Akkor ezt most itt fejezzük be, mert nagyon fáradt vagyok! Mondd meg nekem őszintén hol van a fiunk?
– Kiraktam hadd elmélkedjen magában egy kicsit az Erzsébet-híd lábánál! – kuncogott egy jót ravaszkás mosolyával karöltve a családfő, mintha valami jó poént, vagy viccet hallott volna.
– Hogy… hogy… mit csináltál???? – hüledezett hosszú percekig az asszony. – Hogy voltál képes ilyesmire?! – most legszívesebben hajánál fogva tépte volna meg, de türtőztetnie kellett magát.
– Amíg az én házamban lakik igenis tanuljon egy kis fegyelmet, és tisztességet!
– Hát komolyan mondom, hogy neked édes uram elment az a maradék eszed is! Nem vitázom veled többet! Megyek a fiunkért! – azzal újból magára vette a kabátját, sálat, kesztyűt, és meg se várta, hogy férje mit mormog a szája alatt.
Áron eközben jószerivel majd megfagyott. Szervezte tartósan nem volt hozzászokva, hogy ilyen sokáig ki legyen téve a hideg, és szeszélyes természet változásainak. Időközben sűrű, egykedvű pelyhekben hullani kezdett a hó is.
Az aggódó anyuka olyan rohamtempóban adott gázt amennyire csak tudott, és különösebben az sem igen érdekelte, hogy megszegett egy sor közlekedés beli szabályt. Több piros, és sárga lámpán is önkényesen áthajtott. Mire alig húsz percen belül az Erzsébet-híd lábához ért Áront egy kisebb barlangszerű mélyedésben találta kuporogva, dideregve, fázva. Egyetlen, felnőtt fia úgy nézett rá, mint egy valóságos megmentő angyalra, akinek az a mindenkori feladata, hogy kimentse őt a földi pokolból.
– Anya! Én úgy… sajnálom… sajnálom… – vacogtatta fogait, melyek most a hideg hatására úgy koccantak egymáshoz, akár a finom porceláncserepek.
– Cssss! Semmi baj kincsem! Örülök, hogy nincs komoly bajod! – segített felállnia, majd elbotorkáltak a fűtésesautóhoz, és mindketten beszálltak.
– Tudod apád egy rendkívül érzékeny idegrendszerrel bíró ember, aki mindig másokon vezeti le a feszültségeit. Igaz! Ez akkor se mentség! Te foglalkozz a saját dolgaiddal, és ha nem muszáj csak akkor beszélj hozzá, ha feltétlen szükséges.
A hazaút még sohasem volt ennyire kimerítő, és fárasztó, mint ekkor. A koromsötét éjszaka mintha mindent, és mindenkit belepett volna valami ragadós, szirupos váladékkal, melytől szinte képtelenségnek bizonyulhat megszabadulni.
Pár hónappal később a családfő kétoldali infarktusban váratlanul meghalt. Szűkebben vett családtagjai még csak el sem tudtak tőle búcsúzni.