Várható olvasási idő: ≈ 8 perc
szerző által korrektúrázva
Kerekes online marketing szakember volt, vérbeli ügyeskedő mindenes. Már évek óta vágyódott a megállapodott, nyugodt családi életre, de sajnos mindig közbejött valami. Állandó, kíméletlen küzdelem a rabszolgahajcsár főnökökkel, a gyenge immunrendszerrel, és az egészséggel. Vágyódott a homokos, pálmafás tengerpartok egzotikus vidékeire, ahol talán mindenki boldog lehet, és ahol az idő, mint olyan fogalom, mellyel szükségszerűen állandóan számolni kell, talán nem is létezik.
De leginkább szerelmes, romantikus, igazi naplementés beszélgetésre vágyott feleségével, aki állandóan – ha kellett, ha nem -, a fülét rágta, hogy mikor vehet már végre ki pár hét szabadságot, és addig a gyerkőcökre legfeljebb majd a nagyszülők vigyáznak.
– Édesem! Tudod nagyon jól, hogy most egy fontos munka van készülőben a vállalatnál, és nekem, mint az egyik legmegbízhatóbb embernek ott kell lennem, hogy személyesen is felügyelhessem a munkálatokat! – mentegetőzése sokkal inkább gyerekes, megbántott fogadkozásnak, vagy mentségnek tűnt a fiatalasszony szemében, aki már régen ismerhette férje hóbortosságát, megbocsátható szeleburdiságát.
– Rendben van! Ha te nem akarsz nyaralni menni, akkor majd megyek én, de egyedül! – állt fel a kényelmes nappali fotelből, – melyet férje ugyancsak jutányos, olcsó árakon szerzett be -, ki tudja honnan, majd erőteljes határozottsággal nagyokat toppantott hosszú, és egzotikus lábacskáival.
Mennyivel könnyebb lett volna gyönyörű feleségével egy lakatlan szigeten Robinsont játszania. Azonban mégsem mert ellentmondani a nálánál hatalmasabb embereknek, hiszen könnyen meglehet, hogy akkor ugrik a prémium, beígért fizetésemelés és egyéb olyan kiváltságok, melyekre csupán csak tapasztaltabb alkalmazottak számíthattak. Igaz azok is inkább karácsony, esetleg újév közeledtével.
Kerekes bizony sokszor érezhette úgy magát, hogy a feltornyosuló problémái valóságos Bábeli zűrzavart alkotva várják, hogy a legalkalmasabb percben a fejére omolhassanak. Ugyanakkor még jócskán parázslott szívében a gyanú, hogy mi van, ha csupán csak azért hitegették, hízelegtek neki nagylelkűen, és mézes-mázosan, mert így fognak nemsokára megszabadulni tőle, mint nélkülözhető munkaerőtől. Ez kétségbe ejtette, és már a depresszió fekete, csahos kutyája is rendre feje felett kezdett vészjóslón ugatni. A legtöbb főnök, vagy igazgató ugyanis nagyon szereti becsapni, vagy éppen megvezetni azokat az alkalmazottait, akik a nap huszonnégy óráját becsületesen ledolgozzák, és ki lehet őket használni, hogy a beosztások piramis csúcsán lévő további főnökök mentesülhessenek a fölös terhektől, és munkaidejüket egyéb hasznosnak alig mondható kedvtelésekkel tölthessék. Sajnos a XXI. századi világban az, aki becsületes munkával szeretne megélni, és boldogulni fölöttébb nagy rizikót vállal, hiszen nagy a valószínűsége annak, hogy nem tud pénzt keresni, vagy ha igen az is csupán csak éhbér. Tehát az egyszerű, középosztálybeli emberek is rászoktak az ügyeskedésre.
Vajon Kerekes elgondolkodott-e azon, hogy a tényleges ügyeskedése, adok-veszek hozzáállása a világ kicsinyes, és megvesztegethető állapotaihoz mennyire fogja majd befolyásolni, és meghatározni későbbi életmódját?
Egy mindenesnek az a feladata, hogy mindenből, aki csak mozdítható az anyagiasult világban hasznot, és profitot sajtoljon ki. Kerekes tehát nem tehetett mást ügyeskedett, ahol csak lehetett. Ha a gyerekek megkívánták az eredeti főzött fagylaltot – bár a legtöbben szinte azonnal kiszúrták a turpisságot, hiszen a cukrozott édes, jeges víznek más az íze, és aromája, mint annak, amit főznek, így Kerekes imádni való, eleven gyerekei – a többi gyerekektől eltérően -, vizezett fagyit nyalogattak, és ha bárki rákérdezett, hogy miért Kerekesnek csupán annyi volt a válasza: – Így kevesebből is ki lehet jönni Kolléga! Ha a feleségének szeretett volna kedveskedni olyan cserepes növényeket részesített előnyben, melyek aztán derekasan tűrték a szaharai forróságot, és az esős csapadékos éghajlatot egyaránt, és melyeket – rendszerint -, valamelyik kertészetben dolgozó ismerőse tudott olcsó áron megszámítani neki. De szép is az élet, ha egyesek tudják, hogyan kell érvényesülni benne! Nem igaz?!
Felesége nagyon szerette a tengeri herkentyűket. S bár az osztrigának, vagy az egzotikusabb csengésű rája vagy cápauszony levesnek a távol-keleti kultúrákban nagy hagyománya van Kerekes elnézvén a Szabadság-híd lábánál rokokós pompában terpeszkedő vásárcsarnok ár kínálatát máris levonta a konzekvenciát, hogy bizony tengeri herkentyűk helyett jó lesz inkább a tiszai halászlé egy kis leveses metélttel, vagy a félzsíros pacalpörkölt. De mivel a gyerekek utálták a pacalt ezért ők inkább krumplifőzeléket ettek húspogácsával.
Később a gyerekek nagyon szerettek volna maguknak egy barátságos, és szerethető háziállatot, amit kedvükre kényeztethetnek, vagy szeretgethetnek. Kerekes mivel gyerekkorától kezdve halálosan rettegett az állatok minden fajától, ezért – bár szigorú szabályokkal -, felesége unszolására mégis vett két leértékelt tengerimalacot, amit nem állateledellel etettek, hanem a tegnapról megmaradt káposztás cvekedlivel, vagy cukrozott gabonapehellyel, melytől a tengerimalacok szépen kigömbölyödtek, és hízásnak indultak.
– Anyuci! Miért nem vehetünk egy kisebb kutyust? – kérdezte esengő, bociszemekkel a kislány.
– Kincsem! Ezt már megbeszéltük! Apátok retteg az állatoktól! Ha felnőtt leszel majd megérted! – a fiatalasszony gyakorta elvitte a nagyszülőkhöz a két gyereket. Ott aztán kedvükre szaladgálhattak, kitombolhatták magukat, és mivel ott voltak háztáji állatok a gyerekek kedvükre fogócskázhattak a mozgékony, kotkodácsoló csirkékkel, és kacsákkal.
– Ez nem igazság! Apu költözzön el! – kiáltott harciasan a kisfiú, aki magasabb volt, mint testvére.
– Hogy mondhatsz ilyet Karcsikám?! Örülj neki, hogy van saját tengerimalacod! Tudod te, hogy mi volt a mi gyerekkorunkban? Hát bizony nem telt ilyesmire!
A kisfiú ezen eltöprengett majd ment vissza a gyerekszobájukba játszani.
Kerekes minden hiszékenységtől, vagy naiv bepalizhatóságtól makacskodón tartózkodott. Egyszer-kétszer már előfordult vele, hogy felhívták vezetékes telefonon valami betyár huligánok, hogy állítólag szegény özvegy édesanyja súlyos beteg, és pénz kellene a gyógyítására. Azért Kerekest sem ejtették ám a feje lágyára. Azonnal kérte feleségét, hogy csörgesse fel az anyját, és miután megbizonyosodott, hogy átverésről van szó megfenyegette a két telefonbetyárt, hogy vannak rendőr ismerősei, és nagyon jól felismerte a hangokat a telefonba, és fel is vette digitális diktafonra. Úgy tűnt ez nagyon is bevált, mert több alkalommal már nem merték háborgatni ingatag lábakon álló lelki békéjét.
Később felesége összetudott spórolni annyit, hogy félpanzióban az egész család lemehessen a Tisza-tóra. Ott a gyerekek csónakázhatnak majd eredeti fából készült lélekvesztőkön, felfedezhetik majd a meghitt, hangulatos erdőt, és talán Kerekes is kicsit megtud végre nyugodni, és ki tud kapcsolódni végre.
Azt szokták mondani, hogy a romantikus idill legnagyobb trükkje az, hogy általában véve minden idillinek, és hangulatosnak indul. Nyár vége volt, de a Kerekes család mégis vette a cókmókjait, összepakolták a szükséges holmijukat és lementek kirándulni, ahogy felesége kifizette.
– Te anyus? Mennyibe fáj nekünk ez a mulatság? – kérdezte félúton az autóban ülve.
– Most mit idegeskedsz? Én fizetem az egészet! A vendégem vagy! Jó lesz így?! – nézett vele farkasszemet kissé ellenségesen az asszony.
– Hát… jó! – Kerekes azonban továbbra is töprengett, emésztette önmagát, hogy mennyibe kerülhetett ez a kisebb nyaralás? És különben is a gyerekeknek is nemrégiben vásároltak iskolai dolgokat, mert nemsokára itt van az iskolakezdés. Az is pénzbe kerül, meg jóformán minden.
Varázslatos panoráma tárult szemük elé. A kis erődben álló bungaló, vagy miniatűr vadászház olyan volt mintha egy festő festette volna éppen akkor, amikor a zizzenő falevelek avar-sárgán, és rozsdavörösen szivárványszőnyeget terítenek a földre. A gyerekek máris elfoglalták a két padlásszobát, így a felnőtteké maradhatott a földszinti kandallós rész eredeti fával működő kandallóval.
– Majd én rakok tüzet! – ajánlotta fel gálánsan Kerekes.
– Vigyázz a derekadra kicsi szívem! Tudod múltkor is majdnem becsípődött! Biztos ne segítsek? – ajánlkozott az asszony.
– Főzhetnél egy kis ebédet!
– Megnézem, hogy mit hoztunk! – azzal fogta magát és kiment a nagy konyhába.
Kerekes igazi vérbeli favágónak képzelhette magát a fenyőillatokat árasztó rengeteg szélén. Megfogta a fejszét, és máris nekilátott, hogy elfogadható hasábokat hasogasson. Már az eszét sem tudta, hogy mikor fogott utoljára a kezében baltát. S rögtön eszébe jutott baljóslatú gyerekkora. Még a nagyapja mutatta meg neki a hatékony faaprítás mikéntjeit, és most dagadó büszkeség töltötte el valahányszor egy nagyobb, tömzsibb, testesebb fahasábot úgy szelt ketté, mintha érett dinnyét szeletelt volna fel. Igen ám, de hogy fogja a fát bevinni a házba, mikor meghúzódhat a dereka. „Egy igazi férfi mindig szégyell segítséget kérni!” – hallotta elméjében prédikálásra hajlamos apja hangját, aki mindent szeretett egymaga rendezni. Ha képes volt rá, akkor ez Kerekesnek is semmiség.
Egymás után legalább nyolc-kilenc hasábot is ölbe fogott, és megindult vele nagy svunggal a faház felé. Az utolsó lépcsőfoknál azonban érezte, hogy valami nem stimmel a hátával. Éles, szúró fájdalom hasított egyszerre bele. Mintha fűrésszel elkezdték volna nyesni, vagdosni érzékeny végtagjait. Úgy érezte menten összeesik a fájdalomtól. Képtelen talpon maradni. A fahasábok döndülve hullottak ki elernyedt kezei közül.
Felesége csak jó sokára vette észre, hogy férje még mindig nem gyújtott be a kandallóba. Mikor kirohant a konyhából meglátta férje nyöszörgő, kétségbeesett, pufók testét, amint elkeseredetten próbál felállni, és eljutni a házba, de ez sehogyan sem ment.
– Várjál drágám! Na látod? Látod?! Én figyelmeztettelek! Én szóltam! És akkor tessék! Ez történik! – óvatosan átkarolta urát, és bevonszolta a házba, és lefektette a kemény fapadlóra, mely állítólag jut tesz a hátnak. – Hátfájás ellen a legjobb módszer a sziklakemény padló! Hoztál fát?
– Igen… ott vannak… kint… – nyöszörögte, de már csillagokat látott a tompa fájdalomtól.
– Hívjam az orvost? Csak azért kérdezem, mert ha injekciót kapsz akkor az kevésbé fog fájni, mint ez a mostani állapotod! – a fiatalasszony csak jót akart, de nagyon is jól tudta, hogy férje nem bírja a fájdalmat.
– Ne… ne… megleszek… valahogy… – nyögte halkan.
– Hát… én meggondolnám a helyedbe! De engedek a kádba forró vizet az majd rendbe hoz! – egy jó ötlet, hátha kihúzza urát a csávából.
Később a két gyerkőc is felbukkant az erdőből, és boldogságtól kipirult arccal újságolták, hogy mennyi mindenre sikerült rábukkanniuk kalandos utazásuk során.
– Édeseim! Ne most! Apukának fájdalmai vannak! Addig menjetek fel a szobátokba és maradjatok csendben! – kérte gondoskodó anyuk őket. A két gyerek csendes alázattal felment, hiszen emlékeztek azokra a percekre, mikor apuknak fájdalmai voltak, és megtanulták, hogy ilyen esetben nem szabad zavarni az embert.
A fiatalasszony óvatosan felsegítette szisszenő, jajgató férjét a földről, és bekísérte a fürdőszobába, ahol jó forró vizet engedett a kádba. Az majd rendbe hozza. Óvatosan megvárta, míg férje szemérmesen levetkőzik, hiszen világ életében kissé prűd és szégyenlős volt. Majd amikor férje rövidnadrágot vett fel óvatosan segített neki beleereszkedni a kádba.
– No drága életem! Ez majd segíteni fog! Hogy érzed magad?! – kezdte csutakolni szőrös hátát, mintha bányából jött volna.
– …Mint akin Átcsörtetett egy elefánt, vagy egy úthenger! – szólt a válasz. Ha férje rosszul érezte magát rendszerint cinikus, szarkasztikus, vagy éppen kiállhatatlan lett a fájdalom mértékétől függően.
– Jól van édesem! Nem lesz semmi baj! Nyugalom! Lélegezz mélyeket! – vigasztalta, nyugtatgatta. Sokszor maga sem hitte, de urával úgy kellett beszélni, akár egy felnőtt csecsemővel, hogy megnyugodhasson.
– Édesem! Nagyon sajnálom, hogy így tönkretettem a kirándulásunkat! Most aztán ítéletnapig itt ragadtam! – vallotta hosszú percek után meg.
– Semmi vész! Én nagyon élvezem a nyaralást, és most, hogy igazán közelebb kerültünk egymáshoz szeretnék minden pillanatra emlékezni! – óvatosan férje háta mögé került, és gyöngéden, romantikusan megcsókolta. Talán tényleg nem is volt olyan rossz ötlet a közös élménygyűjtés!