A látszólagos felszínesség,
a közönyösített
exibicionista attitüd
mögött az emberi hámrétegek
kitinpáncélokként rakódnak rá
nem csupán a benső,
féltettebb érzelmekre,
de a bizalom gyűrűire is.
Egykedvű, hangsúlytalan
háttérzajjal már csupán apró,
szinte jelentéktelenségbe vesző,
alamusziskodó kártevők
folytatják megkezdett munkáikat.
A tudatalatti személytelenségén félúton,
remegőn még finoman átüt
a drámai, csöndesített feszültség.
A boldogság megtalálható,
érvényesíthető metaforája
mintha rendre gellert kapna
a modern tömeg-kor ellustult
Richter-skálázatán;
mert mostanság kaméleonként
bárki képes alakot váltani,
és belesimulni tudatosan
egyre hitványabb,
élvhajhászabb környezetébe.
Mondanak - jobb esetben -,
egy mutatós összeget,
mint sajátságos mértékegységet
a Lélek megvásárolhatóságára,
a három lépés távolság
szabályszintű módosítása
egyre érvényesebb.
A szemmel aligha látható
hajszálerekben észrevétlen
elfolyik kétség, bánat,
talán még fájdalom is;
a kétely és törekvés valami
nemesebbre, jobbra,
amitől még kisebbfajta
plusz ösztönzést kaphat
a nehézkes hétköznapokban
megzápult önbecsülés,
porig alázható méltóság.
Megmarad az elfogadás,
bár - kétségtelen -,
hogy az se szándékosan.
Észrevétlen porlad szét
majdan a kívül és belül,
hisz már a kutyát sem
érdekli mi folyik odabent!
Az énségünket már
minden egyes esetben
hazugnak kellene,
hogy higgyjék azok,
kik anno még bizalmat
szavaztak a mesterembereknek
is éppen úgy, akárcsak
a mihaszna, semmirekellő
kontároknak:
kecskére káposztát bízni?!
Ugyan már! Vakfolt árnyékok
takarják, tapogatóznak
az emberek helyett is
botorkálva sántán a Világban!