Feneketlen nagy mélységbe Hullok az örökös éjbe.
Annyi mindent megéltem amitől félni lehet...
 Ne kelljen tetézni már gyötrelmes félelmeimet.
A szívem fölfohászkodik
 lm lesben áll a kiszolgáltatottság
 a megsemmisüléssel egyenlő
 ha nem üthet vissza a meglett felnőtt?!
 Gyötrelmes éjszakákon
 a legbátrabbak is makogtak.
Ígéretek ügyében néhányszor
 már becsaptak mégis megmaradok
 naivan jóhiszemű kamasznak.

Tudom hogy a balekok,
 lúzerek jobbak is lehetnének:
 erre tettem föl örökké félős kis életemet.
S ahogy tenni kényszerít
 a jelen és jövendő élet.
 S bár az Ember-állat sokszor önmagát
 is meghazudtolva elárulja azáltal,
 hogy alakoskodik, hazudozik,
 gyalázkodik gaz-alávalón
 - nem tudok belenyugodni
akármilyen biztos a halál.
A maradék-értelemhez kiáltok
 bolondok aranyára
 nem lehet bízni a világot!

Kérném barátin beszélgetve
 a bizonytalan Sorsot, ha van s létezik:
 küldjön valami titkos,
 apokrif-jelet életembe,
 amitől elviselhettőbbek
 a megviselt, kolonc-hétköznapok is.
 A sötétség tintába mártott vatta.
 Az éj széttárt karokkal elzuhan tehetetlen.

Tűnődtem az imént,
 s hirtelen ama gondoltam,
 minden félelem önfertőzés,
 semmi egyéb. De mégis.
Tudni csak azt szörnyű,
hogy elmúlhat a nagy Kaland:
 az ember.
Gyönyörű álmaimat keserűn
 emlegetem reggel mivel,
 hogy csak egyszer élünk.

Nem tudtam megállítani a lezuhanó követ.
 Olykor a szerelmesek
 és a szomorúak szemében lakozom,
 máskor elférek egyetlen forró szó mélyén;
 én vagyok az előre nem látott hibapont;
 a börtönablak előtt táncoló pillangó.
Jól volna felgyújtani
az agymosott agysejtekben
 a kételkedés első moccanását,
 radikális kérdőjeleit!