Mint ki magára zárta zárait,
 s eszelős, széttört szavakat rakosgat, zárlak
 - eleven rögeszmét - reám
 magam ellen is konok oltalomnak.
A halott fölött virrasztó hisz így.
 Értelme ellen, bár tudja,
 hogy Léte véges-halandó perceit
 fel nem cserélheti.

Füsttel és szesszel, emésztő gonddal
 öli naponta magát az élő.
Itt számkivetett szív jó szelet nem érezhet,
 nincsen hely-menedék,
ahol emberséggel látnák az emberfiát;
 hontalan szemek tündöklése.
 Néma tragédiák, üres kuncogások állnak,
 hangzanak a hátam mögött.
Napi gondjaink bonyolult labirintusában
 szétguruló hétköznapokra,
 alig van aki méltán eligazítson.

Pókháló-borította megszokások
 s előítéletek fertőzik
 a Lelkeket szüntelen,
miközben okos teremtő agyakban
 kigyúló felismerés létünk
 értelmes geometriája
 már nem lehet az egyedüli mérvadó.

Akár a mohó fenevadak
 egymás húsára éhesek
 egymás vérére szomjasak;
 Már saját szavainkban fuldoklunk
 kimondhatatlan,
 összetett mondatok égetik
 a lelkünket pedig milyen tiszta volt lelkünk,
 mikor még csak tapogatózva
 kereste egymást, megismerni akartuk magunkat
 s a világot ,,tabula rásán"

Jó volna tán egyszer majd,
 mikor ujjaink összeérnek felejtsük el
 a gyűlölet ábécéjét ne tudjunk olvasni!
 Csak egymás víztiszta szemeiben
 legyünk képesek megérteni a Lét rezdüléseit.

Hogy égünk a kimondott
 emberi szavak emberi nagy tévelygésében,
 átkos, imádó gyűlöletünk már odáig csap,
 hogy megöljük egymás lelkében azt
 a földöntúli csodát melyben a féreg is hisz,
 mert hinni kénytelen.
 Nagyon makacs a gonoszság.
 S a szónak alig van hitele.

Mint aki örökkön a fény-térben lakik,
 égi planétán inkább,
 mint egy hírmondó,
 lelkünk habarcsától
 összeáll akár testünkben a Halál...