Kicsit barátságtalan, őszbe hajló, ködös idő volt, amikor az Andrássy útból kinövő Népszínház utcába kanyarodott be izgatottan egy rozsdásodásnak indult Lada Szamara autó benne a jövő talán új reménységű színésztanoncával Lipták Ernővel, aki – miután gyakorlatilag egész gyerekkorát a filmek, és sorozatok között töltötte -, elhatározta, hogy megpróbálkozik a színészettel.
– Ha engem kérdezel édes fiam kidobni való hasztalanság! – vetette hanyagul, fanyarul oda az apja, amikor meghallotta a totális képtelenségnek tetsző ötletet.
– Ugyan Géza! Ne légy ünneprontó! A fiad valami nagy dolgot szeretne csinálni! – fiatal és mindig csinos feleségének mindig volt egy-egy jó mondása, amivel könnyedén le tudta szerelni marcona, és szőrszálhasogató férje dühkitöréseit, és ellenszenveit.
– Azért remélem, hogy van nálatok valamicske pénz, mert anélkül nem fognak bennünket beengedni! – vetette oda, amikor az autójuk fékezett a Népszínház utca sarkán, és kiszálltak.
– Micsoda kérdés ez?! Hát persze, hogy hoztam pénzt!
A kamaszkor végéhez érő Lipták Ernő gyomorgörcsökben, és kisebb félelmekben élte át azt, amit nyugodtan nevezhetnek a felnőttkor küszöbének is a pszichológusok. Pár bizonytalankodó lépést tett az utcában, és a különböző felíratok között végre meg is találta, amit kerestek.
„SHAKESPEARE SZÍNI TANODA” – hirdette nagy öles betűkkel az egyik felirat.
– Nézzetek csak oda! Az lesz az, amit keresünk! – folyamatosan cigarettázó apja persze ebben is jócskán megelőzte. Nemsokkal később egy sötét kabátos, fekete hajú, fekete szemű, latinos emberke lépett oda kedvesen hozzájuk, és máris szolgálatkésznek mutatkozott:
– Engem várnak? – a kulcsaival babrált, mert a helység a pincében volt kialakítva, mint utóbb kiderült.
– Igen Üdvözlöm! – nyújtotta puha kezét a fiatalasszony. – Lipták Gézáné vagyok, és a nagyfiam színész szeretne lenni!
A latinos kinézetű Igazgató Úr részletesen megnézte Lipták Ernőt és sokáig csóválta a fejét, majd kinyitotta az ajtót, és lementek egy pinceszerű, felújított helységbe, ahol volt egy kisebb kamarajellegű, feketére mázolt deszkaszínpad, mely recsegett, ropogott, ha az ember kiadósan ráállt, de azért még szolgálatkészen működött.
Az Igazgató most egy pénztáros, fiatal hölgy előtt haladt el, aki akkor nem lehetett több húszévesnél.
– Szervusz! Milyen volt ma a forgalom?
– Hát nem sokat tudtunk összeszedni! Az Ildikó mondta, hogy ma egy kicsit később tud jönni, mert családi problémái adódtak!
– Á! Vagy úgy! Ezek a kedves emberek azért jöttek, hogy megnézzék a színházat! Jöjjenek közelebb! Tessék csak! Nyugodtan!
A fiatal Liptákné volt az első, aki közelebb ment határozott léptekkel, majd következett a marcona apuka, és végül a tulajdonképpeni főszereplő, aki színész szeretett volna lenni Ernő.
– Tagsági díjunk tizenhatezer forint, amit azonnal be kell fizetni! – közölte ellentmondást nem tűrve az Igazgató, miközben levette nagyméretű sötét fekete kabátját, mely szinte úgy tapadt hozzá, mintha páncél, vagy köpönyeg lenne.
– Te anyus! Azért ez egy kicsit sok, nem?! – kezdett értetlenkedni az apuka, mert voltak fontosabb fizetni valók is.
– Géza! Ne akarj kihozni a béketűrésből! A fiad élete most fontosabb! – Liptáknál máris benyúlt a retiküljébe, és az Igazgató fénylő sötét csillag szeme ellenére óvatosan leszámolta a bankjegyeket a fiatal pénztárosnő asztalára.
– Nyugtát parancsolnak? – kérdezte.
– Feltétlenül! – felelte Liptákné.
– Akkor kérem foglaljanak helyet a nézőtéren, és várják meg míg a társulat felvonul! – Az Igazgató kezeit dörzsölve, hogy végre pénz állt a házhoz máris kisettenkedett egy másik művészajtón, és eltűnt kíváncsi szemük elől.
Néhány pillanat múlva lelkes, fiatalos fiatalok kis csoportja lepte el jóformán az egész színpadot, és máris mókázni, viccelődni kezdtek. Bohókásan ugratni kezdték egymást, ami egyrészt egy már betanult reproduciója volt az adott darabnak, másrészt mindannyian élvezték, hogy az előadás részesei lehettek.
Alig telt el fél óra, és Lipták Ernő a kijárat felé sandítva egyszer csak azt vette észre, hogy az apja nincs sehol. Értetlenül és aggódva nézett anyjára, aki igyekezett kézjelekkel megnyugtatni fiát, hogy nem lesz semmi baj.
Nem telt bele kis idő, és a társulat tagjai meghajolva nyugtázták a feléjük érkező tapsokkal tarkított tetszésnyilvánításokat.
Liptákné azonnal a fiához ment.
– Kincsem! Apu elment, mert már nagyon unta magát! – közölte kimérten. – Figyelj csak! Én is elmegyek, te pedig érezd nagyon jól magad!
Lipták Ernő pufók, kissé kétségbeesett arcán az aggodalom, és a kölcsönös rettegés borongós felhői vonultak át; „lehet, hogy ez megint egy cserbenhagyásos helyzet, mint gyerekkorában?” – töprengett, majd kis idő múltán beletörődött a visszavonhatatlanba, hogy itt volna az ideje, hogy egy kicsit felnőttesebben viselkedhessen.
– Rendben van! Menjek haza egyedül? – kérdezte csak a biztonság kedvéért, mert úgy beszélték meg, hogy a téli időszak, és a korai sötétedés miatt apja mindig hazafuvarozza.
– Ugyan ne butáskodj! Apád majd érted jön, amint ennek a foglalkozásnak délután négy, fél öt fele vége lesz! – Liptákné fogta magát, mint aki mindent szakszerűen, és precízen elrendezett, cuppanós puszit nyomott fia arcára és már ment is. – Otthon találkozunk drágám!
Lipták Ernő a nap hátralévő részében pedig színészettel kapcsolatos helyzetgyakorlatokat, versmemoritereket hallgatott meg rendszerint egy ültő helyében üldögélve miközben változatos fizikai megjelenése lányok és fiúk, általában korabeli színésznövendékek vonultak fel, álltak ki a fekete deszkaszínpadra, melynek kissé vakító reflektora éppen annyi hőmennyiséget termelt, amitől az ember jócskán megizzadhat.
– Önt hogy is hívják? – kérdezte fél óra múltán egy szemüveges, kissé hóbortos emberke, akiről kiderült, hogy színpadi rendező, bár a nevét alig értette.
– Lipták Ernő jelen! – felelte, mintha gondolatban máris vezényszót hallott volna. Annyira megijesztette a hirtelen támadt kíváncsi érdeklődés ezidáig az ismeretlenség teljes homályába burkolódzó személyisége iránt, hogy ez most valósággal az újdonság erejével hatott.
– Esetleg Ernő Úr is bemutatna nekünk valamit…? – a rendező nem volt éppen rokonszenves, de azt sem lehetett rá mondani, hogy ellenszenves lett volna. Vannak olyan emberek, akiket nem lehet egyértelműen besorolni a jó, vagy a rossz általánosító kategóriák közé. Talán itt is éppen ez lehetett a helyzet.
Még szerencse, hogy Lipták Ernőnek – magyar tanárja elmondása szerint -, afféle fotografikus memóriája volt, tehát könnyedén képes volt akár kódexhosszúságú szövegek megtanulására is. Sokszor nem is igazán értette, ha az irodalommal, és a humán tantárgyakkal bravúros könnyedséggel elboldogult, akkor miért nem mennek neki a reál tantárgyak, különös tekintettel a matematika?
Lipták félszeg, sokat sóhajtozó hajótörött hittel állt fel, majd lépet ki a színpadra. Először érezte magát rivaldafényben, és persze középpontban is. A legtöbb színészről téves konklúziók, és sztereotípiák keringenek, nevezetesen: mindannyian vagy exhibicionisták, vagy szociopaták, hiszen az érzelmeket csupán nagyon ügyesen leutánozzák, tehát a tulajdonképpeni színházi előadás nem több mesterien kivitelezett reprodukciónál.
Ernő recsegve, ropogva álldogált egyik lábáról a másikra, majd amikor teljes biztonsággal megbizonyosodott róla, hogy mindenki egyedül csak őt figyeli szavalni kezdte Arany János valamelyik balladáját, ahogy a versközvetítésekben láthatta a tévében. Ebben a percben mindenét odaadhatta volna, ha olyan hangorgánuma lett volna, mint a színészlegendák többségének, tehát markáns, erőteljes, tenorszerű mély hang, amitől máris borsózik a legkarakánabb ember háta is. Ám mivel nemrég töltötte be a tizennyolcat, tehát azért még a kamaszkor végén járt, erősen mutáló hangja inkább egy hermafrodita eunuchhoz tette hasonlóvá, semmint egy fiatal férfihoz. Persze anyja igyekezett nyugtatni, és erősíteni benne a hitet, hogy ez a változó kor felejárója, és majd szépen ki fogja nőni. Azonban ebben a pillanatban annyira szeretett volna megfelelni az elvárásoknak, mint talán életében még sohasem.
Ahogy szépen, artikuláltan, hangulatokat sejtetve igyekezett szavalni mindvégig szemmel igyekezett tartani kisebbfajta lelkes, és kíváncsi közönségét.
„Vajon színésztársai mit gondolhatnak róla, vagy a produkciójával kapcsolatosan? Vajon barátként fogadják-e el, vagy éppen ellenségként, akit bármi áron el kell taposni? És egyáltalán a furcsa, magas rendező is miért jegyzetel folyton nagyalakú kockás füzetébe, melyben olyan sok irritáló kérdőjel szerepel?!” – feltett kérdéseire persze – legalább is -, egyelőre nem kapott választ.
Alig tizenöt percet volt a számára világot jelentő deszkákon, és a rendező kereszttüzében, hogy megállapítsa legelső bemutatkozó „debütálása” talán nem annyira sikeredett valami jól, mint azt elvárhatta volna. Mint aki totálisan megszégyenült kullogott le a színpadról, és mivel sohasem rendelkezett egyfajta egészséges önbizalommal, most valóban úgy érezte önmagát, mint akinek egy csapásra sikerült magából komplett idiótát csinálni alig pár perc alatt.
– Hát… kedves Ernő… azt kell hogy mondjam, hogy nem is annyira rossz… – csóválta meg a fejét a szemüveges rendező, aki nagy tapasztalattal rendelkezett, tehát joga és kiváltsága volt hozzá, hogy kiszagolhassa a sikert, és a rejtett tehetségeket.
– Köszönöm… szépen… felelte bizonytalanul.
Később a rendező eltűnt, mert állítólag más halaszthatatlannak tetsző feladatok, és kisebb-nagyobb kötelezettségek foglalták le rendkívül zsúfoltan beosztott idejét, és Lipták Ernő kicsit bizakodva, ám még mindig félve és félszegen ment át a kis csoporttal egy félreeső terembe, ahol egy lenszőke hajó, nagymamakorú művésznő fogadta újdonsült tanítványait. Állítólag személyesen is ismerte Latinovits Zoltánt. Azért ez mégiscsak nagy szó.
Azonban Lipták Ernő számára, aki egy ezidáig teljesen ismeretlen, új világba került, ahol egyedül kell megállnia a helyét szinte minden és mindenki gyanús volt. S mivel nem barátkozott sohasem senkivel ezért szándékosan a sarokba, vagy árnyékos, sötétebb helyekre húzódott, hogy magányával lehessen együtt az emberek helyett.
– Üdvözlök mindenkit kollegák! – köszöntötte őket a friss és lelkes nagymamakorú művésznő. – Úgy látom, hogy páran új tagokként csak most kerültek közénk! Sok szeretettel üdvözlöm őket is! – itt kettőt tapsolt a levegőbe kissé teátrálisan, majd következett Montágh Imre: Tiszta beszéd c. könyvének behatóbb, és részletekig menő boncolgatása. Hogy miért más a színpadi beszéd, mint a rendes, köznapi nyelvezet? Miért kell a légzéstechnikákra nagyon odafigyelni? Miért kell bizonyos trükköket, és illúziót bevetni, ha a színész úgy érezheti, már minden veszve van a közönséggel szemben? stb.
Lipták Ernő persze az egészből semmit sem értett. Hogyan is értett volna. Elvégre szűkebben vett családtagjai közül még senki sem próbálkozott meg a színészi pályával. Kisebb kicsinyes büszkeséget érzett, hogy – apja ellenkezésére -, ő mégis megpróbálta, és ha más nem sikerül majd akkor is bátran mondhatja, ő volt az egyetlen a családban, akik ilyen szintre jutott és a sikerességet ostromolta. (Persze arrogancia, beképzeltség nélkül)
– Ön milyen versel készült kedves… hogy is hívják Önt fiatalember…? – kérdezte a nagymamakorú művésznő.
– Kezét csókolom! Lipták Ernő! Én szeretnék Adyt mondani… ha lehet… – még most is ez a feszült, tétovaság és sóhajtás hallatszott mondatai után, melyet egyesek gyerekesnek, vagy éppen nevetségesnek tartottak. A legfontosabb, hogy ne hagyja, hogy kibillentsék soványka akaraterejéből, és ingatag lábakon álló önbizalmából, mert különben minden elveszhet.
Szavalni kezdett, és nagyon ügyelt rá, hogy a gondolatok mögötti hangulatokat is precízen, pontosan, és remélhetőleg artikuláltan adhassa vissza. Persze folyton ébren kutató szemével továbbra is szemmel tartotta a csoport többi tagját, és mint az idős művésznőt, aki szemlátomást könnyekig meghatódott, vagy legalább is úgy csinált, mintha rendkívül érzékenyen érintené az elhangzott vers.
Mikor Ernő végzett a művésznő állva megtapsolta, és Ernő kellemes meglepetésére közölte a többi növendékkel, hogy így kell verset mondani! Hangulatokat, érzékesek megsejtve! Persze markáns hanggal, ami majd a kamaszkor után következik.
Ernő a többi csoporttárs produkcióját is meghallgatta, és sokat jegyzetelt füzetébe, hátha olyasmit hall, vagy tapasztal, aminek a későbbiek folyamán még hasznát veheti.
Észre se vette, és Casio karórája – melyet saját zsebpénzéből vett -, fél ötöt mutatott. Ideje volt hazamenni. „Ezeket az alkalmakat jobb volna a délelőtti órák környékére időzíteni!” – szögezte le magában, mert akárki akármit mondd télen a város egyszerűen nem biztonságos, és ezt mindenki tudta, aki itt élt.
– Remekül csináltad Ernő! – egy feltűnően csinos, és extravagáns lány lépett hozzá, akinek kakastarély-szerű frizurája volt, és meglehetősen provokatívan öltözködött, meglehet csak azért, hogy másokból rögtön kiválthasson valamifajta érzelmi, felzaklató, vagy ösztönös reakciót.
– Köszönöm szépen… Te is jól csináltad! – igyekezett kedvesnek, közvetlennek mutatkozni, bár még sohasem tapasztalta, hogy bárki is értékelte volna a teljesítményét a korosztálya tagjai közül.
– Ennek örülök! Figyelj! Nagy kérés lenne, ha elvinnél, mert az az igazság, hogy sürgősen rohannom kell Kelenföldi vasúthoz! Ha nem érem el csúszik az egész csatlakozás! – angyali, mégis markáns hangja kétségbeesettnek tűnt. Teljesen természetes dolognak tűnt, hogy Ernő megszánta.
– Persze! Nyugodtan velünk jöhetsz! – azzal elindult a Népszínház utcából kivezető szűkös folyosószerű utcán kifelé az Andrássy út irányába. Amikor felbukkant kifakult bordó színű Suzuki Swiftjével az apja.
– Szervusz fiam! Ugorj be! Hazaviszlek!
– Szia apa… várjál… – azzal előre tessékelte a lányt, aki kissé ijedtnek tűnt, amikor meglátta Ernő mogorva arcú apját, de azért beszállt a kocsiba.
– Jó estét kedves Uram! Ernő barátnője vagyok! Ha eltudna vinni a Kelenföldi pályaudvarra azért nagyon hálás lennék!
Az apuka bizony jócskán elcsodálkozott, mert tutyimutyiskodó, melasz fia viselkedése jótékonyan legalább háromszázhatvan fokos fordulattal megváltozott, és ennek – látszatra -, rendkívül mértékben örült.
– Persze! Csatoljátok be magatokat, és már mehetünk is!
Az apukának egész után be nem állt a szája, és Ernő sokszor úgy érezte azzal alázza meg az apja, hogy olyan családi titkokat is kikotyog, amihez egy másik embernek semmi köze.
Nem telt bele fél óra sem, és már ott voltak a Sasadi úton, ahonnét már csak egy ugrás volt a Kelenföldi pályaudvar, ahonnét a vonatok mentek.
– Hát… itt volnánk! Nagyon köszönöm, hogy elhoztak! – fogadkozott félszegen, majd kellemesen elpirult, amikor Ernő merő udvariasságból kinyitotta előtte a kocsiajtót.
– Akkor a következő Vasárnap találkozunk ugye?! – kérdezett vissza a lány, miközben kissé hivalkodó módon cigarettára gyújtott, mint egy dáma.
– Remélem… – felelte bizonytalanul Ernő.
A lány közelebb hajolt, és óvatosan megpuszilta a félszeg fiatalember pufók arcát, majd elsétált a pályaudvar irányába.
Ernő kissé megrészegülten a feltornyosuló érzelmeitől szállt vissza az autóba, ahol apja cinikus, és különös mosollyal nyugtázta, miszerint fiának talán mégiscsak sikeredett valamit tanulnia a felnőtté válásról, hiszen egyik percről a másikra máris becsajozott.