mecena
összes megtekintés
: 60
új megtekintés
: 59
kedvencnek jelölve
: 1
hozzászólások száma (egyelőre nem működik)
: 0
Bejelentkezett felhasználóként több anyag olvasható, mint látogatóként! – [BEJELENTKEZÉS] / [REGISZTRÁCIÓ]

Tasi83 – Ember-hűség

Várható olvasási idő: ≈ 8 perc

szerző által korrektúrázva


– Nézd… én… nagyon szeretlek… még annak ellenére is, hogy ez történt… – mintha harapóforgóval kellene kihúzni szájából az odaillő mondatokat úgy jöttek Derkovits szájára a szavak.
– Én… nem akarok veszekedni drágám… egyszerűen csak… már nem illünk egymáshoz… – felelte az egzotikus hálóköntöst viselő hölgy, akinek még mindig nedves volt a haja, mint aki éppen a zuhany alól lépett be az életbe.
Derkovits mindig is kisebbrendűséggel tekintett saját magára. Mintha kezdetektől fogva a sors, vagy a végzetszerűség malmára akarta volna tudatosan hajtani a vizet csupán csak azáltal, hogy bombázó, fantasztikusan lélegzetállító felesége száz százalékig őt választotta, amikor megesküdtek. Most azonban, hogy megcsalta őt, és erre nyíltan fény is derült Derkovitsnak minden joga meg lett volna hozzá, hogy dúlva-fúlva kérdőre vonhassa élete párját, mégis inkább a rokonszenves, baráti érzések kezdtek előtérbe kerülni nála. A feleségben ellenben egy nagy adag lelkiismeret-furdalás tátongott, akár egy lyukas seb, vagy vérző csonk, mert ismerte férje kissé zűrös múltját, és főként szomorú, és viszontagságos gyermekkorát, tehát tudta, hogy öngyilkosságra hajlamos.
Most mindketten a hálószoba ágyán ücsörögtek, akárcsak a kezdő, tétova hőszerelmesek, hogy vajon mit kellene mondaniuk, vagy tenniük a másik felé, mint gesztust, ami nem bocsátkozik olcsó, homályos, kétértelmű megállapításokba, vagy épp sikamlós alkukba, ami miatt esetleg meggyűlölnék egymást. Megegyeztek abban, hogy a feleség elköltözik az urától, és már vett is magának egy közepes árfekvésű ingatlant valahol a külváros peremvidékén. Míg Derkovits megmarad saját házában, ami valójában a szülei garzonlakása volt, miután Derkovits sajnos sohasem tudott annyit keresni, hogy új házról álmodjék.
Az asszony ügyvédje legszívesebben szétszedte volna a férjet, és az utolsó ingó-ingóságot is elperelte volna tőle, ám a fiatal hölgy kinyilvánította a bíróság előtt, hogy jogi zaklatások, és peres eljárások nélkül szeretne minél előbb pontot tenni a válása végére, és ezért a fontosabb értéktárgyakat Derkovits megtarthatta. Amit közösen vettek abból az asszony természetesen azt vihette magával, amit éppen akart. Néhány könyv, és porcelánvázán kívül még hattyúnyakában függött az arany amulett, melyet férje házassági évfordulójuk alkalmából ajándékba vett neki. Ezt semmi esetre sem akarta visszaadni.
Most mindketten úgy beszélgettek, mint két jó barát. Mintha semmi sem történt volna kettejük életében; tárgyilagosan, és objektív rálátással a dolgaikra.
– Szeretnéd a gitárt? – kérdezte Anna.
– Ha szeretnéd neked adom! – felelte az ember.
– Ugyan szívem! Ne gyerekeskedj! Hiszen tizennyolcadik szülinapodra kaptad a szüleidtől!
– Tudod mit csak néhány könyvet viszek el.
– Ha neked jó lesz! Ám legyen.
– Most megint dühös vagy! Miért nehezíted meg ezt az egészet?!
Ehhez hasonlóan kisebb-nagyobb viták zajlottak le kettejük között, amik meglehet bagatell kis semmiségeknek tűntek, már ha az ember nem veszi számításba, hogy ez a két ember gyerekkorától kezdve nagyon is jól kiismerte egymást.
Még nagyobb bonyodalmat okozott a kincstári kötvények, részvények, és a nyári nyaraló kérdése, melyhez Derkovits néhai anyja ragaszkodott, mert mint mondogatta fiának: –A vanra csakis vant szabad pakolni!”
– Szerintem ötven-ötven százalék elég lesz! – nyilvánította ki a férfi, mintha bíró lenne.
– Szerintem a nyaralót nem kellene elkótyavetyélni! Elvégre az ingatlan, tehát értékes!
– Nem is tudtam, hogy időközben már ingatlanközvetítőnek is felcsaptál! – Derkovits azelőtt mindig tenyerén hordozta feleségét, ám mostani cinikus megjegyzése talán még önmagát is jócskán meglepte.
– Én pedig nem szeretem, ha ilyen hangnemben beszélnek velem! Kérlek fogd vissza magad!
A vita fő forrását azok a kézzel készült grafikák, és festmények képezték, melyeket az asszony festegetett szabad idejében, és miután megfelelő kapcsolatokkal rendelkezett egy-egy befolyásosabb galéria máris szíves örömest leszeretett volna csapni rá, hogy kiállítást szervezzenek. A befolyó összeget természetesen az egészségügyi ellátásra szerették volna fordítani, hiszen annyi gondja-baja volt már ennek a kis országnak, mint Nyugat-Európa egészének.
Az esti órákig elhúzódó „családias megbeszélés” végeztével a holtfáradt, és idegeskedőn elkeseredett Derkovits és volt felesége azonnal rájöttek, hogy jóformán nem maradt semmijük. Legalább is olyan szóban forgó értéktárgy, ami még közös fennhatóság alatt lett volna.
Az együttmaradás ténye fel sem merült bennük. Becsülték, és tisztelték egymást. Derkovits persze még mindig szerelmesen nézett volt asszonyára. Mindketten boldogok szerettek volna lenni, mégis tudatosodott bennük a tudat, hogy ezt egymástól már ritkán kaphatnák meg.
– Szeretnék beszélni veled… – kezdte a beszélgetést félszegen a férfi. – Nagyon szeretném, ha nem borulnál ki rögtön, és felnőttek módjára próbálnál meg meghallgatni! Jó lesz így?!
– Ha jól sejtem most jöhet az a rész, hogy ki lehet az a bizonyos harmadik fél, aki miatt tönkrement a házasságunk?! Eltaláltam?! – a hölgy kissé kihívóan elterült a hálószobai ágyon, és élvezte, hogy a tiszta fehérnemű öblítő illata lassan belengi egész testét.
– Kérlek! Tudom, hogy egy idiótának tartasz, mert nem jöttem rá korábban, hogy megcsaltál, de azért nem vagyok annyira ostoba, hogy ne lássam a lényeget!
– Szóval? Mit szeretnél? Mit mondjak édesem?! – nézett vele kíváncsi érdeklődéssel farkasszemet, mert tudta, hogy volt ura sokáig képtelen tartani a szemkontaktust, mintha betegség gyötörné, vagy neurózis.
– Én csak azt szeretném tudni, hogy boldog vagy-e az új kapcsolatodban? – kérdezte remegő hangon, mint akinek menten belefacsarodik a szíve.
– Drágám! Kérlek ne kezd el megint bőgni, mint valami pisis kisiskolás! Igen! Most boldog vagyok, mert úgy érzem, hogy valaki mellett teljes nő lehetek!
– Már megbocsáss, de akkor mi nem stimmelt a mi kapcsolatunkban?! – vonta kérdőre pár perc múltán a férfi.
– Valóban kíváncsi vagy? Ez nagyon tetszik! Jó! Hát akkor lássuk csak! Itt van mindjárt az a hülye, és értelmetlen szokásod, hogy folyton versrészletekkel kábítottál! Miért kellett neked még szerelmeskedés közben is Shakespearét szavalnod?! Mi vagy te talán egy istenverte, botcsinálta színész?! A második, hogy az intimitásba is több új dolgot kellett volna belevinnünk! Te viszont megrekedhettél a fejlődésben, mert mindig is rettegtél változtatni a kicsinyes, kis játékszabályaidon! Hát körülbelül ennyi lenne! Nos?! Kielégítettem a kíváncsiságodat?!
– De hát… én mindig is azt éreztem, hogy egy hullámhosszon vagyunk, és te is ugyanannyira boldog és kiegyensúlyozott vagy mit én! Szerettél volna egyáltalán gyereket tőlem?!
– Látod! Most megint te vagy az, aki mindent hajlamos fejtetőre állítani! Én imádom az állatokat, de te halálosan rettegsz tőlük! Azért nem tudok magamnak venni egy kis házi kedvencet, mert te valósággal összecsinálnád magad a rettegő félelemtől! Ha lenne egy kisbabánk akkor szerintem te lennél az, aki képtelen lenne gondját viselni! Egy gyerekkel foglalkozni kellene a nap huszonnégy órájában! Sőt! Sokszor még az is kevésnek bizonyulna!
Tovább nem beszélgettek. Mindketten elvonultak külön szobáikba és le is feküdtek külön-külön. Egymástól tisztes távolságban. Derkovits mindig is rossz alvó volt. Most viszont egész álló éjjel nem jött álom a szemére, miközben örökké nyughatatlanul morfondírozó agyában egyetlen dologra kereste a választ: „Vajon hol ronthattuk el? Nem voltunk eléggé megértőek, türelmesek, vagy őszinték egymáshoz? Esetleg az intimitás, vagy a szerelmeskedés dőlt egyik pillanatról a másikra dugába?!” – S miközben így őrlődött fészkelődve magában odaát a másik különálló szobában volt felesége is hasonló kérdéseket boncolgatott magában. Rájött arra, hogy férje bizonyos különc, hóbortos, már-már megmagyarázhatatlan fóbiái kis híján valósággal az idegeire mennek. Ha például társaságba, vagy baráti összejövetelre mentek férje túlzottan is magába forduló lett, és ha akadt egy félreeső hely, vagy könyvespolc egész álló este jóformán inkább a könyveket bújta, ahelyett, hogy a barátaikkal lettek volna. Vagy ha a szüleikhez mentek, és a hölgy apja elfelejtette elzárni azokat a rosszcsont fenevad kutyusokat akkor férje valósággal földbe gyökerezett és órákon át tartó könyörgés árán lehetett csak behívni a szülői házba, de erre a legtöbb esetben a többi szomszéd is meglehetősen élénk kíváncsiságot és kisebb megjegyzéseket tett.
– Miért nem adnak neki egy nyugtató injekciót!
– Az eszem megáll! A maga férjének kedveském az elmegyógy és intézetben volna a helye!
– Istenem! Az ilyen embert sürgősen fel kellene pofozni, hogy észhez térjen! stb.
Ehhez hasonló megjegyzések szinte már elviselhetetlenül mindennaposakká lettek, mégis a fiatal asszony egyetlen pillanatig se bánta meg, hogy Derkovitsot választotta. Igen ám, de akkor pár héttel ezelőtt miért csalta meg, és miért esett neki annyira jól, hogy csókolózhat egy alig ismert emberrel, akivel csupán csak pár órája találkozott? Bár asszonya volt, mégis unalmas, sablonos kötelességteljesítéssé lett az egész tartalmas együttlét. Mintha már olyannyira ismernék, és eltűrnék egymás kényszeredett szokásait, megbocsátható vétkeit, hogy az is hamar unalmassá válik, ha egyáltalán reggelenként üdvözölniük kell egymást, vagy csókot adni a másik arcára.
Másnap aztán a fiatal hölgy volt az, aki máris zuhanyozni ment, és kedveskedő, hízelgő hangon, akár egy kismacska bekopogott a férje szobájába, és kérlelte, hogy zuhanyozzanak együtt:
– Na! Édesem! Drágaságom! Zuhanyozz velem! Megígérem nem nyúlok semmihez! – gyöngéden, és szerelem ittasodva átfogta Derkovits búsa, bikanyakát, hogy érezze a másik kissé zaklatott szuszogását, ahogy egyre szaporábban veszi a levegőt, ha felesége a szobában tartózkodik.
– Szívem! Ez nagyon jól hangzik… kérlek… inkább beszélgessünk… – de nem tudta már folytatni, mert a fiatalasszony, ha egyszer valamit fejébe vett addig nem tágított, míg nem teljesültek vágyai, és behúzta magával zuhanyozni. Ekkor tudatosodott bennük, hogy mennyi mindent éltek át ebben a soványka életben. Nem akarhatják, hogy ez az egész váratlanul tönkre menjen csupán csak azért, mert a feleség kalandok után kacsintgatott.
Megtörülköztek, az fiatal asszony külön vigyázott rá, hogy fölöslegesen ne törölgesse a férjét, mert nem szerette a túlzott intimitást. Talán szomorkás gyermekkori emléke miatt…
Leültek a nappaliban. Most a fiatalasszony ajánlotta fel, hogy újra vitassák meg jelenlegi helyzetüket.
– Szeretném, ha megbeszélnénk, hogy ki mit tart unalmasnak a másikban! Hátha sikerül ezen változtatni!
– Tehát, ha jól értem fel kellene sorolnom, hogy miket unok benned?! – nézett férje kérdőn rá, úgy mint aki valójában nem i érti, hogy volt párja mit akarhat.
– Igen, pontosan. Annyi indokot mondhatsz amennyit csak akarsz drágám, csak érezzem, és tudjam, hogy miért váltunk ennyire boldogtalanokká. – simogatta szőrös, kissé orángutánokra emlékeztető kezeit, amit ismerkedésük hajnalán még gusztustalannak talált, akárcsak férje szőrös hátát, azonban később egyre vonzóbbnak, ellenállhatatlannak tűnt fel előtte.
– Nem szeretném, ha fölöslegesen megbántanánk egymást! Még mindig fontos vagy nekem!
A fiatal asszonyon most először látszott meg, hogy a mindig talpraesett és határozott külső mögött, mintha máris megtört volna a sziklaszilárd jég, és ezzel az ellenállás is. Óvatosan odament a férfi foteljához, kedvesen az ölébe ült, és csókolgatni kezdte. Úgy becézgette telt száját, mintha legalább is mézet, vagy valami fejedelmi nektárt akarna róla lenyalogatni.
– Édesem! Te mindig olyan romantikus és jó voltál hozzám. Valósággal a tenyereden hordoztál! Bocsáss meg nekem, hogy elárultam a kapcsolatunkat! Én… nem is tudom… talán az utóbbi időben magam is úgy éreztem, hogy kicsit eltávolodtunk egymástól… – karcsú, és angyali teste megreszketett, akár a nyárfalevél, és most hagyta, hogy férje mancsos keze óvatosan simogassa, míg hüppögése véget nem ér.
– Én kérek bocsánatot tőled, mert nekem a te boldogságod a legfontosabb! Tudod sokszor nagyon nehezen tudom kimutatni az érzelmeimet! De ez nem azt jelenti, hogy nem szeretlek! – kissé bátortalanul, és sután, de érzelmesen megcsókolta. Ez a romantikus helyzet később mindkettejüknek többet jelentett, mint a világ összes kincse együttvéve.

ÉRTÉKELÉS:

Minél több, annál jobb!

Rövid link:

Kedvencként való jelölés:

(csak bejelentkezve)

EDDIGI ÉRTÉKELÉS:
mecena_tartalom