Sokszor érzem: aligha akad számomra hely.
 Cinikus Senkik borsója csörögve koppan;
 itt émelygés, hányinger gyötör naphosszat,
 míg odakint óceánok partjainál tisztábbnak
 tűnik minden levegő.
 Megkopott paradicsomi Édenek kapuját
 - tudom -, át nemléphetem,
 hacsak valamilyen titokzatos okból
 meg nem nyerem az EuroJackpotot,
 vagy a Lottót.
 A megveszett ketrecek ajtaja még tárva;
 szabad-gondolkodókat rabosít
 kedvére a hitvány Korszellem.

Vágyak boltjaiból árucikk-portékává
 zülött az igaz szerelem.
 Romantikák egzotikus liliomai
 rothadnak az Időben.
 Itt valahogy a nagy átlag
 szinte mindig elpuskázza
 ritkán ajándékba kapott vak-szerencséjét.
 A tudatos kétely csupán
 csak egy újabb Nirvána-nincs van hely.
 S mégis hova fordulhatna az ember,
 ha kapcsolata, összekötetése sincs?!

- A szegény Szél Kálmán-tér megvasalt
 villamos-beleit újból
 kiszaggatta a városrendezés.
 S míg az ember sötétedéskor
 masszívan háta mögé tekint
 vagy milliószor, nehogy hátba szúrják,
 sörösüveggel le ne üssék
 - a Víghszínházból jövet csupán hűséges,
 hangtalan árnyékok
 követik a motozó lépteket.

A kiméra-vásár ,,egyeseknek" busásan,
 kiadósan még jövedelmez.
 S miközben Cápák mondják meg
 kinek mennyi pénzt pumpolnak
 egy látszat-valóságshow keretében,
 minek értelme - annyi se sok -,
 addig az egyszer ember
 éjt-nappalá téve görcöl,
 reszel, kalapál s szövi hiábavaló,
 hazug-álmát,
akár a foszlásnak indult
 színes Sors-fonált.

 A jelenidő szinte már porig sújtottan
 egyre inkább lakhatatlan.
 A kéj s kétely éppen úgy kikészül,
 mint a legtöbb hajléktalan-mámor.
 A lét szabadesése sokkal
 inkább tömegesített zuhanórepülés,
 ahonnét hiányzik a tönkretett,
 silányminőségű ejtőernyő,
 mert terhes szumó-harcosok
 csücsültek rá.