Karina először egy ügyvédi irodában helyezkedett el. Az igazság persze megint csak az volt, hogy akit százkilencvenes magassággal, svéd, hihetetlenül hosszú, és karcsú lábakkal, és tetszetős dekoltázsokkal áldott meg a sors, és még inkább a genetika annak igazán nem lehetett oka arra, ha a legtöbb ember valóságos csúcsdögös bombázót lásson benne.
Karinának is meggyőződésévé vált, hogy amikor a meetingen egy zsörtölődő, és barátságtalan HR-es szipirtyóval szemközt helyet foglalt, és bemutatta diplomáját, doktoriját, és egyéb hivatalos okmányait az adott interjúztató, középkorúságában meggyökeresedett nő gyakankodva méregetni kezdte őt, majd kisé fejcsóváltan közölte vele, hogy a testi, fizikális adottságait szem előtt tartva a modell, vagy a szépségiparban esetlg nagyobb, és mindenképp sikeresebb jövő várna rá, mint egy olyan bállítottságú, alapból konzervatív stílusú, patinás ügyvédi irodában, ahol a gyönyörű, fiatal, és nem mellesleg egzotikus nőket jóformán nem az eszükért tartják.
– …Szerintem más pályát kellene választania kedves… Karina. Ha rám hallgat biztos karrier várná ilyen fizikális adottságokkal a tévénél, vagy a médiában. Ott most még gondolkodni sem szükséges újabban, amint hallottam! – mondta ki saját alapigazságait, ami szinte azonnal letörte Karina egészséges, és mindenképp kiegyensúlyozottságra és határozottságra apelláló önbizalmát, és lelkierejét. Kicsit el is szomorodott.
– Igen… köszönöm szépen a lehetőséget, és hogy… hogy fogadni méltóztatott… – hirtelen felpattant székéről, mintha bolha csípte volna meg, és fárfiasan kezet rázott a kissé megilletődött HR-es nőszeméllyel, akinek – látszólag –, sikeredett olyannyira vaskosan, és erősen megszorítani pufók kezeit, hogy egy eltévedt percben fel is szisszent a fájdalomtól.
– Jaj, bocsásson meg, ha… fájdalmat okoztam volna… A viszont látásra… – köszönt el udvariasan, felemelt fejjel. A liftben, amikor beszállt majdnem elsírta magát. Még így is sikerült enyhén elmaszatolnia aznapi profi sminkjét.
Néhány nappal később azonban váratlan meglepetésként tört rá a mobilja csörgése. Mint utóbb kiderült az illetékes ügyvédi irodából keresi egy markáns férfihang, hogy amennyiben még mindig szeretné, és éppen szabad elfoglalhatja az állást, a többit majd személyes tárgyalás keretében fogják vele közölni.
Karina először ténylegesen azt gondolhatta, hogy viccelnek, vagy tréfálnak vele, mert ha senki sem állt jót érte, akkor itt bizony jócskán nem stimmelt több dolog is. Úgy döntött, hogy egyik legkedvesebb, gyerekkori barátnőjével megy el újfent az egeket ostromló, hatalmas méretekkelbüszkélkedő, üvegezett irodaházba a belváros patinás szívébe, és majd kideríti, hogy hányadán is állnak a munkálatók a beosztottjaikkal, mert hogy itt nem kóser valami, az egyszer hót ziher.
– Jaj, drága barátnőm! Te mindenütt rémeket látsz! Miért nem úgy gondolsz rá, hogy végre szonnal kaptál egy kurva jólehetőséget a nagybetűs élettől, és lehetségs, hogy ez lesz felnőtt életed fantasztikus nagy karrierlehetősége. Tutti biztos, hogy nagyon szexis és dögös ügyvéd hapsik is dolgoznak itt, és alig várják, hogy meghívjanak vacsorázni, vagy randizni! Egyáltalán nem értem, hogy miért kell neked mindenütt bajt szimatolnod?! – értetlenkedve ingatta fejét a barátnő, de azért belement, hogy Karinát elkísérje a nagy napra.
– Figyelj csak! Az itt a bibi, hogy én nem keresem a bajt. Rendszerint a baj talál meg engem! Ismerjük már egymást lgalább húsz enynehány éve, és te is tudod, hogy a legtöbb esetben igazam szokott lenni! – kérte ki magának a barátnője bájolgását udvarisan, de határozott komolysággal.
– Jól van már csajszim! Ha te mondod! – Azzal mindketten a barátnő autójába vágták magukat és megindultak villámsebesen a belváros felé. Mentségére legyen mondva Karina barátnője vérprofin vezetett, már ha nem a profi vezetésen nem a KRESZ-szabályainak sorozatos kisebb-nagyobb megsértését értjük, mégis sokkal bravúrosabban, és hatékonyabban képes volt autóját elmanőverezni egy forgalmasabb napon, mint akár bármelyik autós.
Alig harmincöt perc után már bent is voltak a belvárosban, hogy alkalmas parkolóhelyet keressenek, ami – kivételesen –, nem fizetős, aztán a csajos barátnőknek csalatkozniuk kellett, hiszen a legtöbb forgalmasabb környékre már javában kihelyezték a fizetős parkolóórákat. Karina barátnője azonban nem esett kétségbe. Inkább fogta magát, és egy mellékutcában parkolt le, aminek persze az volt veszélye, hogyha – ne adj’isten –, egy kellőképp buzgómócsing parkolóőr esetleg arra téved, akkor birságra számíthat, és drasztikusabb formában még akár kerékbilincsre is. Most azonban a barátnőre mintha ugyanúgy jellegzetes formában átragadt volna a felszín alatt burjánzó stresszelés, és feszült idegeskedés. Nem győzte Karinát nyugtatgatni:
– Hékás! Nyugi van! Meglásd minden rendben lesz,mint a kariracspás, és ha mégsem meghívlak egy jót kajálni valamelyik hamburgeresnél. Állítólag iseni gyrostálakat készítenek, és be is csomagolják a kaját elvitelre.
Karina most a legkevésbé sem akart a kajálásról dumálni. Agyában egymást kergették a lehetséges alternatívák. Folyamatosan azon agyalt, hogy vajon mit akarhatnak tőle ennél a jó nevű ügyvédi irodánál, persze azon túl, hogy – nagy általánosságban –, a kezdő zöldfülűeket általában csicskáztatni szokták, és főként adminisztratív jellegű tevékenységeket szoktak rájuk bízni. Gyomra korogni kezdett. Talán a reggeli nullkalóriás müzliszelet miatt, vagy a tejeskávé sem esett annyira jól mint szokott. Most azonban nem maradt ideje, hogy teste jelzéseit is apránként figyelembe vegye, mert muszáj volt megtudnia, hogy mi folyik itt?!
Amint mindketten beléptek a nagy üvegpalotába azonnal a recepción találták magukat, ahol máris két hústorony, nagyon komoly biztonsági őr azonnal megállította őket, és kérdezték, hogy hova mennek, és milyen ügyben?!
– Jó napot kívánok! Mi az állásinterjú ügybében jöttünk… – szólalt meg egyelőre normális hangon Karina, és igyekezett türelmet erőlteni magára.
– Pillanat türelmüket kérem hölgyeim! – azzal az egyik őr, aki a pult mögött terpeszkedett máris felemelte a vonalas telefont, és felhívott valakit. Néhány pillanat múltán szabad lett a bejárás. – Az ötödik emeleten már várják magukat az 526-os ajtó.
– Nagyon köszönjük a segítséget! – válaszolta Karina, majd szabályosan húzni kezdte maga után kissé szempillaregebtető, és csábosan flörtölni szándékozó barátnőjét, akinek nagyon is bekött a két hústorony gorilla.
– Jaj gyere már! Ne kéresd magad! Pasizni még bőve lesz időd! – dorgálta le enyhén Karina, miközbnmáris hívta a tükrös liftet.
– Mondod te, de nekem erősen ketyeg az a bizonyos biológiai órám, és azért szeretnék még gyerkőcöket! – szállt be barátnője mellé kedvetlenül a liftbe a most kissé megbántottnak látszó barátnő.
– Mint ahogy én is drága barátnőm, de ez most egy másik pillanat! Nagyon érdekel ez a dolog, mert szerintem itt valami nagy susskuss van! – váltott szándékosan halkabb tónusra, mintha bárki is lehalgatná őket a liftben.
– Nos látod ebben igazad lehet! Ha egyszer valamit a fejedbe veszel addig nem nyugszol, amíg mindent ki nem derítesz! Akár nyugodtan fel is csaphatnál magánnyomozónak is, és saját magad határozhatnád meg a fizetésedet! – ajánlotta kissé mókásan a barátnő.
A lifttel pillanatok tört része alatt fent voltak a kívánt emeleten, és mikor az ajtóhoz értek Karina hatalmas,mély levegőt vett, megszorította barátnője kezét, majd kopogtatott, és mikor odabentről megkapta a jóváhagyást, hogy bemehet benyitott.
– Á! Üdvözlöm kedves… kollegáina… – szólította meg egy srámos, magas jóképű üzletember, aki egy hatalmas asztal mögött trónolt kedvenc irodai bőszékében, és látszólag hatalommal rendelkezett. – Hozzon nekem és a kollegáknaklegyen kedves egy fekete kávét tej és cukor nélkül, és valami kis harapnivalót is, rendben?!
– Elnézését kérek, de én az állásinterjú kapcsán… – szabadkozva arra gondolt a félreértések elkerülése véget csak megemlíti. Kicsi még derogált is neki, hogy felszolgáló, vagy pincérnőnek nézi valaki.
– Ó, párton! Bocsásson meg kedves… kollegina! – kért tüstént mosolyogva elnézését az üzletember. – Akkor kérem foglaljon helyett, és nézzük meg, hogy miben is segíthetnénk egymásnak.
Karina közelebb lépett, majd óvatosan leült az asztallal szemben lévő két szék egyikére, persze ügyelve rá, hogy ruháját ne gyűrje még jobban össze.
– Nos kérem… a kollegéim úgy tájékoztattak, hogy magácska rendkívül jól informált, és állítólag doktorija is van! Nos itt nálunk erre – legalábbis –, egyelőre nem lesz szüksége, viszont bizonyos adminisztratív jellegű munkákat fog kezdetben elvégezni, persze mások helyett. Remélem tudja kezelni az Exelt, és a Win 10-et?! – most először vette tetőtől-talpig alaposan szemügyre az előtte ülő, gyönyörűszép, fiatalos nőt az üzletember.
– Természetesen!
– Hát ez remek! Mondja csak, mikor is tudna kezdeni?!
– Akár még ma, ha ez megfelel Önöknek!
– Nos hát… igen, de tudja az első pár nap mindig kissé húzós szokott lenni; beilleszkedés, anyagok és akták, dokumentumok ismerte és egyebek, de ettől függetlenül, ha gondolja, akár máris szorgalmasan belevetheti magát! – felpattant kényelmes bőrszékéből, begombolta zakója néhány gombját, hogy kicsit hivatalosabb minőségben járhasson el:
– Akkor talán fáradjunk át a maga irodai szobájába! Jöjjön csak velem! – anélkül, hogy előre engedte volna a kissé megilltődött, fiatal nőt azonnal átment a hosszú téglalapalakú folyosón, hogy elérkezzen egy másik irodai helységhez, mely fel akkora volt, mint a sármos üzletember irodája.
– Itt is volnánk kedves kollegina! Fáradjon be, nézzen nyugodtan körbe, rendezkedjen be, és ha bármi kell itt vagyok a szomszédban, rendben?!
– Igen, nagyon szépen köszönöm… – válaszolta kissé halk hangon.
– Ha esetleg van kedve mivel nemsokára ebédidő lesz, mit szólna hozzá, ha meghívnám egy kisebbfajta villásebédre, persze csak, ha magácskának is megfelel?! – volt valami kisfiúsan pimasz, és provokatív a hangjában, aminek a legtöbb nő valósággalképteln ellenállni, de Karina elhatározta magát, hogy semmi esetre sem engedi, hogy önbizalmán, és nőiességének akárcsak egy szikrányi csorba is essen.
– Hát… ö… nagyon köszönöm, de…
– Ne is folytassa kedves kollegina! Nyugodtan alakísa csak ki bátran a saját egyéni munkastílusát és majd ha itt lesz az ideje még beszélgetünk… – a sármos üzletember kicsit mintha sértve érezte volna, hogy visszautasításban volt része több szót már nemis vesztegetett; kiment az ajtón, és halkan becsukta maga mögött, így Karina egyedül maradt, hogy gondolkozhasson egy kicsit, és legalább magába mélyedhessen. Alig tíz perc múltán azonnal észbe kapott, hogy legjobb csajos barátnőjéről teljesen megfeledkezett így villámsebeséggel lifttel leszáguldott a földszinti recepcióra, hogy megkérdezze a két muszklis gorillát nem-e láttak egy fiatal hölgyet, akivel néhány perccel ezelőtt még együtt érkeztek ide.
– Az illető hölgy alig öt perce lépett ki azon az ajtón! – válaszolta az egyik segítőkészebb biztonságis.
– Nagyon köszönöm! Mindjárt visszajövök… – azzal Karina kicsit futólépésre vette a lépéseit, és mindent tüzetesen megnézett, hátha még utolérheti barátnőjét, aki éppen akkor szállt be saját autójába, amikor Karina a mellékutcába ért, ahol a kocsit eredetileg hagyták. Tüstént elfogta a tartósnak ígérkező, felettébb kellemetlen bűntudat, és lelkiismeret-furdalás, hogy a nagy feszültség, és tartós izgalom hatására azonnal megfeledkezett legjobb barátnőjéről.
Így kissé vegyes szomorúsággal lépkedett vissza az irodaépületbe és jelentkezett be ismételten a recepción, mondván; mostantól ő is az adott ügyvédi iroda csapatát fogja erősíteni.
Amikor felment saját különbejáratú irodájába íróasztalán váratlanul egy hatalmas kupac fontosabb dokumentumot talált, melyre aprócska tapadós matrica volt ragasztva azzal a felírattal, hogy sürgősen elvégezni. Így hát helyet foglalt, és az ebédidőig lévő sovány, alig húsz percet arra használta fel, hogy ismerkedjék az akták megfelelő sorrendbe tételével. Mit ad isten nem sokkal ebédidő előtt a sármos üzltember is bekukucskált hozzá, hogy lássa miként, és hogyan boldogul a munkával, vagy ha szükséges egyéb utasításokat osztogasson, és Karinának hirtelen rengeteg kérdése támadt, amit nem győzött feltenni. Úgy tűnt az üzletember nagyon megörült a kérdések ilytén özönének, de azért az első ötödik prc vége felé csak feltette a szokásos nyomulós kérdését:
– Mondja csak kedves kollegina? Szereti magácska a kínai vagy az olasz konyhát? Mert rendelhetnénk valami ételt. Elvégre nem szükségszerű, hogy az ember korgó gyomorral fogjon neki ekkora horderejű munkáknak, nemigaz?! – az üzletember hangja most sokkalta kedvesebbnek, gyengédebbnek, és empatikusabbnak tetszett, amit viszont Karina nem tudott még mindig sehova sem tenni lelkében, de miután gyomra újfent kellemetlenül korogni kezdett úgy döntött, hogy az ételrendelés nagyon jó, és hatékony ötlet, ha az ember valamicskét mérsékelni szeretné az időközben kialakult éhségérzetét.
– Részemről tökéletesen rendben van… – felelte. Most viszont a sármos üzletemberen volt a sor, hogy meglepetést okozzon a gyönyörű nőnek. Kiment az ajtón, és behozott legalább három-négy hófehér, műanyag szatyrot. Mint később kiderült már jó előre megrendelt néhány olasz és kínai ínycsiklandó fnomságot a helyi sarki büféből, és miután a futár az egyik haverja volt, mi sem természetesebb, hogy bőséges borravaló volt a jutalma, hogy alig tíz percen belül már hozta is a kellemesengőzölgő ételt. Karina valósággal máris le volt nyűgözve.
– Pálcikával vagy villával szeret-e enni?! – érdeklődött az üzletember miközben valósággal megtálalta az ételt az időközben lepakolt íróasztalról.
– Ha nem baj, akkor a villa mellett foksolnék! – most először pirult el nyilvánosan a füle tövéig, de azonnalharagudni is kezdett magára, hiszen még nem ismerte ki ezt a nagyon is vonzó, és érdekes férfit, ahhoz, hogy saját bizalmába beavathassa. Teljesen terémszetes, ha magával is elakarta hitetni, hogy a három lépéstévolság igenis roppant fontos, pláne akkor, ha az ember új környezetbe kerül. Miközben jókat ettek, és üdítővel öblítették le az étel maradékát észre se vették, de egyre személyeseb, bizalmasabb jellegű kérdéseket kezdtek boncolgatni, hogy jobban megismerhessék egymást. Végül aztán valamivel fél tizenkettő után az üzletember kissé szomorkásan jegyezte meg, hogy meghívták egy baráti tenisz mérkőzésre és bár halálosan unalmasnak ígérkezik, azért szívesen meghívná Karinát is, de csak ha van hozzá kedve:
– Ez igazán nagyon kedves gesztus, de… attól tartok egyelőre nem lehetséges, mert az egyik legjobb gyerekkori barátnőmet kell megvigasztalnom, aki elkísért erre az állásinterjúra. – szadabkozva utasította vissza az ajánlatot.
– Megértem kedves kollegina! A barátság az első! Igazán nagyon örülök, hogy együtt dolgozhatunk! Remélem ízlett az étel? További kellemes napot! – a sármos üzletember megint csak magára hagyta Karinát, aki az elmúlt negyven perc alatt jóformán többet megtudott egy ember jelleméről, mint azt eredetilg bármikor gondolhatta volna. Amikor kora délután fél öt magasságában szóltak neki, hogy lejárt a munkaideje elgondolkozva lépett ki a nagy üvegpalotából, hogy metróra és buszra szállon, mely hazáig vitte.
Amint hazaért gyorsan mobilon felcsörgette legjobb barátnőjét és megígérte, hogy kárpótolni fogja azért, mert hirtelen magára hagyta a recepción.
– Na és mesélj már, milyen a pasid?! Mondd hogy nagyon jóképű, és halálosan szexis hangja van! – faggatózott a barátnő.
– Komolyan mondom, hogy inkább neked kellett volna valami jóslástanfolyamra járnod kettőnk közül, mert imádsz mások magánéletében vájkálni!
– Figyelj adok neked egy barátnői jó tanácsot! Az életben vannak fantasztikus, kihagyhatatlan alkalmak, és lehetőéségek, amiket muszáj megragadni! Szerintem ez most egy ilyen lehetőség! És különben is, ha esetleg rosszul sülne el az a fránya randi egyet se fél, majd jöhet még egy másik, kedvezőbb alkalom. – A barátnő hangja valahogy megnyugtatta, lecsillapította a lelkében lévő kételkedést, felesleges, agyonkomplikált hezitálást.
– Figyelj szeretném, ha átjönnél kicsit dumcsizni szombaton!Persze, ha nemleszel nagyon behavazva!
– Semmi gáz, kisanyám! Számíthatsz rám! Akkor dumálunkmég szombaton! Addig is pasimustra de ezerrel!
– Megígérem, hogy résen leszek!
Mindketten egyszerre tették le a telfont, mégis Karinát folyamatosan újabb és újabb kérdések kezdték hatalmukra keríteni, melyekre ő is nagyon jól tudta, hogy csakis saját maga találhatja meg a megfelelő válaszokat.