Az elviselhető, és a még
elviselhetetlenség mélysége
egyre felőröl, belülről irritál,
nyomaszt, mert most még nagyon
úgy tűnik, hogy az önzetlen szeretet
építő-romboló burok-csöndjén élsz,
s inkább oda menekülsz el inkább
szándékosan az ,,egyesek" számára
kihívás-feladatok elől, melyekre
tán nincsenek vagy nem is
maradhattak számottevő alternatíváid.

Somfordáló, kivert kutyaként
megvetetten egy újabb ezredvég
titkos kapuja előtt álldogálsz,
mint annyian s magad sem tudhatod,
vagy épp sejtheted a millió
és egy válasz közül vajon melyik lehet az,
mely a legjobban megragadja
a téged érintő, lényeget.

- Az ünnep mintha álságos,
megvesztegethető, hamis orákulum,
jelkép volna; nem lehet igaz-valódi az,
melyet immár az elüzletiesedett
profit-hajhász szenzáció,
s méregdrága árucikkek sokasága
egyeduralkodón ural.
Érzed, hogy a tartós szeretet-nélküliség,
mint a Hiány esszenciája téged
is fogságban tart, s körbe is kerít,
ha nem vagy képes észrevenni
mindennapok apró angyal-illatú csodáit.
Hogy vigyázz-e még rád valahol-valamikor
egy kétes, botcsinálta őr-Angyal?!
Hát ez bizony fogas kérdés.

Lehunyt szemhéjad alatt
inkább már magad is legszívesebben
a tartósnak becézett zárkózottságot faggatnád.
Gyanakvók tábora közt makacs,
szőrszálhasogató kételkedésed
önmagadban egyre nagyobb,
ha árnyékod felnő is téged megkövet.
Akár a vaksötét sikátori éjben
botladozó otthontalan árva mintha
a Világ is egyre inkább így próbálná túlélni
a rá várakozó kataklizmát;
a befogadhatatlan néma percek
örökkévalósága kicsit mintha
már téged is feszélyezne,
megriasztana szándékosan.

Összekuporodsz magzat-pózban,
akár anyád placenta-gödreiben,
amiből olyan kínkeserves volt alig
öt órás vajúdás után a fel-nem-üvöltő
szabadulás s egyre kiszolgáltatottabb
Csehovi kétségbeeséssel vallatnád,
hívnád, üzennél a gyémántszínű csillagoknak,
hogy végre az Egy-Kedves is rád találhasson,
s legalább ő elfogadjon olyannak,
amilyen mindig is voltál
gyerekes-naiv kicsinyességedben!