Szerencsétlenül járt utasok
 példáján okulva sohasem
 igyekeztem beutazni ama városokat,
 miknek falai egymásra meredt tekintetek,
 miknek kerítései egymás mellé cövekelt szavak sokasága.
Sosem akartam úgy a tekintetek
 mögé bújdosva tekinteni,
 hogy a kettőzött bizalom törvénye
 meg ne lett volna az egyenlőként szerződő felek között.
 Csecsemő-bömbölés hullámain jöttem én
 mindig is, s úgy ténferegtem
 tétován magamból kikelten,
 akár a megtébolyodott,
akit csak ritkán érthetnek meg.
 A nyirokszagú magányban
 korhadnak éveim.
Kövér Stróman-pondrók
 görögnek szamárlétra-Életek
 trónusain melyek legyökereznek.

Miért létezik, hogy valami nagyot
 akarunk minden pillanatban?!
Miért, hogy a városokból
ahol aprópénzre váltják álmainkat?!
 Ó jaj az álmainkat egy-két settenkedő
 helyezkedő tülekedő
jó csengésű szavakra váltja!
 Huszonegyedik század te
 dübörgő huszonegyedik század.

A délután már kiterjesztett
 szárnnyal felettem áll.
 Az idő hűs folyamként folyik rajtam keresztül,
 míg én bólingató árnyak
 közül tűnődve nézem a Létet,
 mint nyom össze,
 akár egy berozsdált, elhasznált malomkő.
 Mi lesz velem, ha fejfájós éjjek
 után nem léphetek be az ajtón,
 mely otthonként eddig mindig üdvözölt?

 Mi lesz, ha akikre eddig számíthattam
 váratlan torz-groteszk
 módon hátraarcot fordítnak
 nekem s megszegig eredendő
 gyerekkori szabályaimat,
 amik egészen eddig működtek?!