Jó volna elengedni immár mindent.
Túl lazává lett a felesleges is;
emlék, arcok, lakat-zárak bilincsei.
Mintha mindig üldözné valami
belső megfoghatatlanság az embert.
Tudható: hirtelen szakad majd vége
az emberi kapcsolatoknak,
szerelmes légyottok vigaszainak,
viszonyok vonatkozásainak,
melyek még
hűség-eskükből táplálkoztak.
Az ember így megmarad
kettős burok-magányban,
melyet még mindig maga
magának illik viselnie,
Vigyázzon mindenki!
Képlékeny masszává sűrűsödtek
a hasznavehetetlenné lett barátságok,
kézfogások is,
mint amikor valamit istenigazából
megígérünk anyánk életére hivatkozva,
s mikor eljönne a cselekvések
s akaratok szent ideje egyetlen
huszárvágásos pálfordulással
gondolataink fogaskerekei közt kutatunk,
akár a cinkosok,
hogy vajon nekünk az egész
dologból miféle
kicsinyes-kisstílű hasznunk származhat,
aztán esetleg segítünk,
de sajnos nem mindig.
Töretlen tereket tettek
azonnal tönkre a mihaszna évek,
Most úgy áll az ember önmagában
tétován, ácsingózva,
akár zarándokok akaratában
az öröm, vagy méla szenvedés;
kigondolhatatlan együgyüséggel,
a dolgok benső köreiből
végleg kicsavarva csupán
csak egy újabb állomás.
Mert most a Világ újfent
kegyelmi kezdetekről szónokol,
prédikál feleslegesen,
hiszen mikor volt,
amikor még hinni lehetett
a biedermeier masszív meghittségében,
vagy a rokkokó
tekervényes borostyánmintázataiban?!
Játszótárstalan,
manipulálható sakkjátszmák
lengik immár körbe nem csupán
a föld kontinenseit,
de az egész kozmoszi világrendet is;
a valóságot egyenesen már bűnjelként,
bizonyíték gyanánt tudomásul venni
s el is fogadni leglepően nehézkes,
ugyanakkor önző feladat.
Kimerült ígérgetések
szándékos súlykolása,
örök maszlagok kábító adagolása,
miként az emberbe belevert,
vagy épp begyakoroltatott
tartós nyomora.