A lélek-forma teknő avítt
 loccsanásait kikezdi a lemenő Nap
 rózsa-sárga hunyorgása;
 csirregő madár-rikoltás - annyi se sok -,
 rapszódiák héjaiba zártan vaksi,
 szájaló senkik hada,
 borotva-őslények hagymatojásokat
 rúgdosnak a tékozló Időben.

A buborékos szürkület
 bolygó Hollandi-lídércei fokozatosan
 kerítik körbe megátalkodott,
 kicsinyes félelmeinket.
 Fényforgácsok bökdösik
 majd lábamat, ha közelít Hajnal.
 Vörösre pácolt liftszekrénybe
 kellene beszállni még így is
 látszat-klausztrófiásan,
 hogy levigyen a földszintig,
 de a tökösség, és a mersz az,
 ami minduntalan
a Lélekben megbicsaklik.

Nemsokára majd a Nyár miatt
 főhet már megint fejünk;
atom-magnyi fény vakít nyerítve,
míg negyvenfokban izzadhatunk.
 Szörcsögni fog a hájpacni-zsír
 a húsos-szövetek
 gusztustalan szövetei között,
 míg mások már alig várják,
 hogy vetkőzhessenek.

 Újabb és újabb papír-mocsokba
 kap bele a szél a Ninivei városban,
 álló plakát-hirdetések
agymosása még tartani fog egy ideig.
 A mezítlábas álom elillan,
 mielőtt megszülethetne,
 hiszen sosem-volt hozzá elegendő,
 megkuporgatott pénz.

Zárójel-odúban illik tapogatni
 az évek múlását
a megereszkedett arcokon?!
Éreztem egy kövér nöstény
 szúnyog csípése viszketni kezdett
 szabadon hagyott Enkidu-karomon,
 és elgondoltam: vajon miért olyan
 bonyolult az emberi érzelmek
 széles skála-renoméja?!

 Büdös ecetes borogatás
 talán helyrebillent.
 Odakint egyre több a Káin,
 s híg angolnák módján dörgölőznek
 a megkapható,
 manipulálható érdekekhez,
 és hasznokhoz.
 Mozgólépcső felé tartva,
 mintha az Alvilág kinyitott
 szája felé tartanának
 a kárhozott lélek-utazók...