Időnként körül vesznek a soha be
 nem fejezett mondatok melyeket
 hajlamos vagy a semmibe tűnt
 regényhősöknek tulajdonítani.
 Az élet valamennyire kívül rekedve
 az időn bármi lehetséges egyszer
 majd biztosan különleges tájra tévedünk
 ahol előkészíthetjük létünk javított kiadását;
 kisimulnak a stressz-gondok alattomos ráncai
 s az Idő repedéseit lelkiismeret-furdalás
 nélkül tömködhetjük tele bolond álmokkal.

Talán nem veszünk el
 a jelek titokzatos rendszerében.
 A csend finom sávján
 túljutva bármit mondhatunk nem
 nyeli el szavunk a szándékosan
 agymosott propaganda,
 ötperces perc-emberkék bájolgása,
 néhány hitvány hetvenkedő pózőr.
 Vonatkozási pontokat keresve bolyongunk
 a finom ám értelmezni érdemes
 szép hálózat alakzatai közt,
 mert érezni tudjuk,
hogy helyes döntéseket hoztunk.

Hirtelen indiánszökdeléssel,
 irányváltásokkal lepné meg szembejövőit:
 bólogatva iramlanak,
 egyenként a teremtés csodái;
 nem szabadna állatkertként dúgába dőlni;
 valahogy át szeretné ugrani ezt a csordát,
 vagy végig szökellhetne talán a vállakon,
 visszatérni övéihez.
 Lehetne igazabb ez a reggel,
 s mire a keselyűkként
 gubbasztó kamerák leadják a drótot,
 a portyázó oroszlánfalka
 köre épp mögötte bezárul.

Hiába! Az erőlködés hasztalan.
 Visszatér minden a régibe.
Jobb ez így a sok Pató Pálnak.

Belemerül a környezetbe,
 önmagába fordul majd minden,
 és a folytatást már sokan
 meg sem élhetik.
 tulajdonképpen semmit
 nem éreztem az egészből,
 leugrottam, a karom fennakadt
 a drótkerítésen,
 anyátlan világgá indultunk, ha kell gyalog.
 Felnőtté sorvasztja a többséget
 a brutális kémiai indulat,
 néhány pofon azért dühített.