Kihalt kapualjban felhányt kukák kifosztva
mint egy koszos csavargó-ballada
 fölfalják gyorsak mint termeszhangyák,
 fejük akár az avasodásnak induló kullancsoké.

Salakként gyűlik a világ
 a szemem sarkában,
 torkomat szétordíthatom,
 hangom szertefoszlóban;
 dilettánsok szállnak a betűvetésre.
 Ködbe vesznek az emlékképeim;
 Vagy képzeljem földhözragadtabban?!
Aztán, nagy nehezen,
mintha álmodnék, s még
 úgy sem hiszek a szememnek,
 vagy nem bírja már hangyaként
 a szemem kivenni magát a hangyabolyban?
Vagy mindössze ott ragadok,
 beláthatatlan időre?!

A Poklokat kell megjárnia annak,
 aki utódot hagy itt.
 Csak a saját rezgéstől meghalni szoktak,
 összedőlni híd,
nem új életet teremteni.
 Összedőlnek most hidak:
 az összes kényelmi úté,
 nincsen nap, hogy valami rendesen,
 megbízhatóan ne működne!
 Vághat a Nap, zúghat a szél.

Mostanság kavicsokból
 emelnek szentélyt a hangyának.
 mint a Diktátor,
 aki nem akarja egyből a névtelenséget,
 menekül, ám végül megbotlik
 és összerándul:
ilyen töpörödött vagy te
 is a vasárnapi szidások után.
 Ilyen lehet a hatalom,
 amit csak azok éreznek,
 akik elveszik mások színes ceruzáját,
 vagy elgáncsolják az egyszerűbbeket
 akik megszültek,
 ilyen hát a hatalom:
kiszívni idegen testekből a tartást.

Vak már az emberi-szem,
 min váratlanul majd belépnek a Látók,
 megbízhatatlan az ösztön,
 hogy barátoknak mondtátok magatokat,
 holott egyáltalán nem is voltatok azok!
 Határról határra űz,
 hajt a szeretet korbácsaival
 szűkebb létezésbe az adott napszak!