Hogy is kezdődött? Várj csak! Meg ne mondd!
 - az elején még annyira tüneményes,
 gyöngédek lehettünk egymás iránt,
 akár a reménytelen hősszerelmesek,
 akik önző Végzetük halhatatlansága
 felé menetelnek önként.
Később már valódinak
 látszó nagy vagányok jöttek közénk,
 kik zsigerből taroltak
 nem mélázva mit hoz a holnap?

 Keményen odavágták
bakancsos lábuk törtek lábszárcsontjaink
 lassacskán egyre megalázkodóbakká,
 hajótöröttekké váltunk
 s lettünk alamusziskodó szószártyárok.
Valahogy mintha elsüllyedt, kihalt,
 kirohadt belőlük az,
amitől ima lehetne még máma is mindegyik,
 mint az az üres teknősbékapáncél.

Mint ki elgondolkodik:
 mért zuhan ő megint s megint a szörnyekig,
 s mért nem hagyja mégsem e kis földet itt?!
Mint ki saját trágya-kupacát kapirgálja,
 s az illat lassan föl, orrába kúsz
 - megérez egy delejes,
 új erőteret, mely a kételyek mély árkába húz.
Mint aki inkább kétes eretetű
 gyorséttermi kosztra fanyalódik,
 hiszen - annak idején -,
 nem nagyon volt módja rá,
 hogy a nagymama konyhájában tanuljon
 meg sütni-főzni; kis lustácska igaz-e?!
 - Most azon agyal, töpreng,
 kipróbáljon-e újabb szereket,
 vagy érje be kávéval s tablettáival;

Mint ki gombokat nyomkod s egerész,
 nem tudhatván,
hogy a nagy piros gombot
 vajon ki nyomja meg elsőként?!
Mint aki már minden leélhetőt leélt;
 lesöpört konyhaasztal előtte a lét,
 nem jajong és nem tanúsít erélyt
 - ha rajta múlna,
s nem kellene már mindent felesleges,
 görcsösen bebiztosítania:
 munkát, állást, megélhetést,
 hogy a következő napra is
 maradhasson valamicske
 falatnyi kenyér, egy kis tej,
 némi apró-pénz.

Mint aki már előre sejteni véli
 a halálát születése kiokádott pillanatában,
 melyet már a placenta-mélyben tudatosított,
 hiszen beszéltek hozzá orvosok,
 ápolók, leendő szülő-jelöltek.
 Mintha már magunk is
 számot vetettünk volna
 - sok esetben -,
az elkerülhetetlen Végzettel,
 melynek polipkarmai egyre
 farkasszemeznek velünk...