Barátságtalan november közepi idő volt, amikor a legtöbben inkább a jó meleg szobában időznek, kapcsolódnak ki, semhogy megfázást, és egyéb vírusos betegségeket kockáztatva kimenjenek a levegőre.
A férfi éppen szerelmi szakítás után volt éppen. Imádott, gyönyörű barátnője se szó se beszéd közölte vele, hogy neki igenis egy anyagi, már-már luxuskategóriába tartozó életstílusra van szüksége, ha azt szeretné, hogy egy megállapodott párkapcsolathoz egy pasinak igenis legyen legalább hat nullás fizetése, és amikor a tanárként dolgozó férfit egyik pillanatról a másikra váratlanul mind a két általános iskolából menesztették, mert – állítólag –, leépítések voltak, és az igazgatónőnek csöppet sem volt szimptikus a roppant udvarias, kifinomultan intelligens új kollega a férfi azt vette észre, hogy napjai nagyobb részében főként otthon tartózkodik, és szükséges házimunkák, bvásárlás és egyéb teendők mellett szándékosan inkább kerüli az emberek társaságát, akik – szerinte –, rutul becsapták, és elárulták őt, míg akkori barátnője igenis igényelte volna a minél sikeresebb, és híres celeb-emberkék társaságát, akikből akad bőséggel egy tucatra való is, ha arról van szó, hogy exibicionistaágukkal érvényesülhessenek.
– Torkig vagyok Csabikám! Vedd észbe! Akkor én leléptem! És ne is ábrándozz arról, hogy utánam gyere! Ez a kapacsolat egész egyszerűn kihalt, mint az ősdinók! – pillantatok alatt márkás, méregdrága ruháit egy közepes méretű, gurulós bőröndbe hányta majd vette a szintén tetszetős kis magasarkúját és már ott se volt közös lakásukban, melyet – anno –, a férfi nehezn megkeresett tanári fizetéséből vettem rengeteg spórolással.
A férfit valósággal összetörte a dolgok, és a véletlenek ilyetén közrejátszó közjátéka, és sajnos önsajnálat és öngyilkossági szándék is kezdett szépen apránként megfogalmazódni örökösen nyughatatlan, és tartósan kétségbeesett gondolatai között. Ilyen állapotba állított be hozzá egykori gimis osztálytársa, aki immáron már a kilncedik hónapban járt, és gyönyörű kismama volt.
Háromszor csöngettek a bejárati ajtón:
,,Ki a franc lehet az, amikor a legtöbb haverom tudja a játékszabályaimat?!” – töprengett el jelentős pillanatra, majd alig néhány perc múltán mégiscsak jócskán furdalni kezdte őt a tartós lelkiismeret-furdalás, hogy hátha gyönyörű barátnője jött vissza, és most minden erejével azon fog mesterkedve manipulálni, hogy visszaédesgesse magát hozzá. Óvatosan felállt kényelmes, kedvenc foteljából a tágas nappaliban, majd lábujjhegyen, lopakodó üzemmódban odasettenkedett a bejárati ajtóhoz, és kinézett azegérlyuk méretű kukucskálón.
Amikor belenézett az aprócska kis lyukba alig hitt a szemének. Tényleg lehetséges volna, hogy legjobb kamaszkori osztálytársa lenne az?! Maga is alig akarta elhinni. Mire a csöngő ismét berregni kezdett úgy döntött inkább kinyitja az ajtót, elvégre tíz egynehány év roppant hosszú és tartalmas idő, és hátha elbeszélgethetnek egymással.
– Tessék… – nyitotta szélesre az ajtót.
– Szervusz Csabikám! Annyira örülök, hogy itthon talállak…- se szó, se beszéd már gyakorlatilag a nyakába is borult, és bensőségesen magához ölelte, persze amennyire gömbölyödő terhes pocakja ezt lehetővé tette egykori barátját.
– Ö… fantasztikusan sugárzó kismama lettél… – állapította meg kissé elfuló hangon a férfi, hiszen legfeljebb csupán a Facebookon tartotta egy-két ismerősével a kapcsolatot, és nem volt hozzászokva a társas helyzetek ilyetén megmutatásához.
– Ne haragudj, hogy megzavartalak… – szabadkozott tüneményes aranyossággal. – Bemehetnék?
– Ö… persze, természetesen… segítek… – azzal gyöngéd óvatossággal megvárta, míg a gönyörűséges kismama nagy nehezen kibújik felemás cipőiből, hiszen nagyra nőtt hasa nagyon sok mindenben akadályozta, így az öltözködésében is hagyott kisebb kivánnivalót, persze még így is nagyon csinos volt, és extravagáns.
– Annyira örülök neki, hogy látszólag te semmit sem változtál! Mintha ez a cirka tíz évecske gyakorlatilag el se röppent volna, nemigaz?! – kérdezte majd amikor levették a cipőit könnyedén átlépett a küszöbön, és belépett a férfi lakásába. – Fantasztikus helyen laksz, hallod-e?! – nézett körbe szinte alaposan, és részletesen, hiszen amikor még gimibe jártak inkább csajos barátnőivel volt elfoglalva, és kissé bolondos, habókosnak tartotta barátját, ezért csupán formális kapcsolat alakulhatott ki kettejük között.
– Megkínálhatlak valamivel… esetleg? – érdeklődött kedvesen.
– Valami folyadék most nagyon kellene. Van esetleg üdítőd, vagy teád?
– Persze… egy pillanat… – annyira izgatottan, és villámsebességgel rohant ki a kiskonyhába, hogy a gyönyörű kismamának önkéntelen egy huncut, jelenőtségteljes mosoly suhant át az arcán. Amikor visszatért hozott kávét, és őszibarackos teát.
– Tessék parancsolni… – nyújtotta át a kismama két kezébe a műanyag poharat, mely azért sokkal praktikusabb, mint üvegből készült társaik, mert nem törik el.
– Jaj, annyira kösz! Ez most jó fog nem csak nekem, de a babának is esni! – azzal hatalmas, mohót kortyolt a kellemesen meleg teából. – Nem jöttél az érettségi találkozónkra! – tért egyből a lényegre. – Nagyon hiányoltunk! Képzeld még aa szemétláda ofő is megemlített téged, hogy látta valamelyik verseskötetedet valahol.
– Nagyon sajnálom… tudod sajnos nem úgy alakultak a dolgaim, ahogy azt elvártam volna önmagamtól… – egész arckifejezése egy védtelenül kiszolgáltatott, kétségbeeesett, és elárvult kisfiúra hasonlított, akit minden jobb értésű, empatikus embernek kutya kötelessége lett volna megvigasztalni. Ezt megérezte a kismama is, mert megsimogatta a férfi enyhén borostás arcát.
– Szegénykém, annyira sajnálom… megkérdezhetem, hogy mi történt…?! – most a kismama is nagyon aggodó, és komoly lett. Farkasszemet nézett barátjával, és kitartó türelmmel igyekezett várni, mire végre kihúzhatja barátjából a válaszokat, és a történeteket.
Csabi elmesélte neki viharos, és kétségbeesett szakításának egész történetét. Semmit sem hagyott ki, ami még egy laikusnak is könnyedén elkerülhette volna a figyelmét, majd végül elmondta, hogy szerette volna feleségül venni barátnőjét, és már titokban több ékszerüzletet is igyekezett szorgalmasan felkeresni a belvárosban.
– Jaj, édesem… énnem is tudom, hogy… mit is mondhatnék neked…? Annyira sajnálom… És végül is miben maradtatok a barátnőddel?!
– Összecsomagolta a cuccait, és a ruháit, és gyakorlatilag megfenyegetett, hogy még csak gondolatban se merjem őt megkeresni, vagy a továbbiakban egyáltalán kapcsolatba lépni vele… – hirtelen remegővé vált a hangja. Úgy érezte, mint aki ott helyben elsírja magát, mégis igyekezett visszafogni könnyeit.
– Micsoda egy ordas ribanc az ilyen! Már megbocsáss! – bukott ki őszintén ami a szívén feküdt. – Egyszerűen fel nem foghatom, amikor teegy főnyeremény pasi vagy, amiről a legtöbb nő csak álmodhat, és akkor ekkora rohadék szemétséget művel az a kis lótyó. Ez vérlázító, és oltári nagy geciség!
– Tudod az a baj, hogy erősen elgondolkoztam az öngyilkosság lehetőségén, és gyáva voltam megtenni… – vallotta be bizalmasan, halk szavakkal.
– Csabikám… édesem, meglásd előbb-utóbb minden rendbe fog jönni… Én melletted állok, és segítek… – néhány perccel később azonban a gyönyörűséges kismama arca valósággal szinte összerándult a tartós stigmafájdalomtól, és szemmel láthatóan folyadék kezdett szívárogni, mert nedves lett alsó ruhája.
– Hoppá, bocsika édesem, de attól tartok hogy… történt egy kis baleset… – mutatott átnedvesedett ruhájára, mire Csabi annyira kezdett bepánikolni, hogy mint egy eszelős forgatni kezdte zöldesbarna szemeit. – Tudnál esetleg adni, valami száraz rongyot esetleg… – kérte.
– Ö… máris hozom… – azzal villámcsapásként el is viharzott a konyhába, aminek a mosogató alatti részében talált is néhány száraz, nedszívű rongyot, amivel az esetek többségében takarítani szoktak, majd azonnal vissza is sietett.
– Tessék… – adta kezébe a kismamának, aki kicsit szégyenkezve a helyzet abszurdításán enyhén el is pirult, hogy kisebbfajta intimitást enged meg magának. – Figyel édesem, tudom, hogy ez most nagyon cikisen hangzik, de esetleg tudnál egy mentőt hívni? Tudod csak arra az esetre, ha ténylegesen megindulna nálam a szülés… – a hölgy kérésében volt valami riasztó, és aggodalomra okot adó. Mintha ő maga is pontosan úgy akarta volna, hogy első gyerekét itt hozza világra, méghozzá legrégebbi barátja lakásán.
– Azonnal hívom őket… – Csabi megint elrohant. Igaz ezúttal az étkezősarokban felszerelt vezetékes telefont használta. Előbb a mentőket hívta fel azzal a szent szándékkal, hogy küldjenek ki a biztonság kedvért egy rohamkocsit, hogy biztonsággal elkrülhessék a további esetleges kockázatokat, majd úgy döntött, hogy édesanyát is felhívja; elvégre egy nő azért mégiscsak másként viszonyul egy beavatkozáshoz, mint egy felnőtt férfi.
– Szia anya! Bocsáss meg, hogy éppen zavarlak… Hogy s mint vagy?! – igyekezett könnyed társalgási modort felvenni, de mivel anyjával mindig is egy hullámhosszon voltak, akárcsak a vérbeli cinkosok így a nyugdíjaskorú nő szinte azonnal átlátott fia szándékain:
– Szia kicsim! Ki vele! Mi a baj?! – kérdezett rá nyíltan.
– Hát amennyiben nincs más dolgod ide tudnál jönni, amilyen gyorsan csak tudsz?! Lenne itt egy kis megoldásra váró feladat… – közölte tapintatosan.
– Csak nem csőtörés van? Folyik a víz, vagy valami tönkrement?! – kérdezte az asszony kissé kétségbeesetten, érdeklődve.
– Nos hát… nemigazán… de nagyon szükségem lenne a segítségedre és a segítő támogatásodra…
– Máris megyek! Azonnal felöltözöm, és amint tudok sietek! Addig is tartsál ki, és ne csinálj semmi hülyeséget! – Az asszony lerakta a kagylót, majd autóba szállt, mivel a város másik végében lakott, de most hallotta kissé pánikolós, és kétségbeeesett fia hangján, hogy valószínűleg nagy lehet a baj, ezért kicsit meg is szegve a közlekdés általánosan elfogadott szabályait alig negyvenöt percen belül már csöngtett is fia lakásának kaputelefonján. Csabi azonnal beengedte az aggodó anyját.
Amikor aztán bevezette őt a nappaliba az asszony bizony jócskán meghökkent, hogy egy vajudó, szépséges kismamával találja szemközt magát, akit látásból már ismert, elvégre anno a ballagáson volt szerencséjük találkozni.
– Ó, szervusz Gyöngyikém! Hát hogy vagy? Látom gyönyörű felnőtt nő, és kismama lettél! Miben segíthetek…? – kérdezte közvetlen kedves természetességgel, majd máris letérdelt, hogy jobban szemügyre vegye fia régi barátnőjét.
– Kéz csókolom drága Ibolya néni! Sajnos elfojt a magzatvizem, ésattól tartok nemfogom kibírni, hogy ne szüljemmeg a babámat… – nyöszörögte egyre hevesebb, és bruálisabb fájdalmakkal együtt járó összehúzódások között.
– Akkor lássuk csak mit tehetünk! – vette kézbe a dolgok irányítását az asszony, miután levetete magáról utcai holmijait. – Édes fiacskám! Ne állj ott, mint egy faszent, hanem tedd hasznossá magad és forral forró vizet, és szedj össze annyi tiszta ruhát, vagy törülközőt, amennyit csak tudsz! – adta ki a félreérthetetlen utasításokat, mire Csabi azonnal ment és cselekedett. Nem sokkal későbbmár vissza is jött legalább tíz darab tiszta hófehér lepedővel, néhány törölközővel, és egy egész műanyag lavór forróvizzel.
– Meg is vagyok anya… – szusszant egy nagyot, majd igyekezett letörölni időközben a homlokán összegyűlt verejtéket.
– Köszönöm drágám… – az asszony ezt követően a kismama felé fordult, és igyekezett kioktatni az egyenletes légzéssel kapcsolatosan: – Hu-hu-hi-hi! – most próbáld te. Később aztán már minden ötödik másodpercben erős, heves fájások jelentkeztek, és a kismama úgy érezte magát, mintha egy nagyobbacska elefánt ugrándozna a hasában.
– Auuuu! – szisszent fel. – Ezt most nagyon fájt… – nyögdécselt.
– Semmi probléma kedvesem, ez így természetes! Most pedig megnézzük, hogy mennyit is tágultál odabent! Éds fiam te most menj el egy pár percig valahova! – parancsolt az anyja felnőtt fiára, aki elis tűnt pár perc erejéig a kiskonyhában.
A nyugdíjas asszony szakavatottan előbb kezet mosott háromszor is a fürdőszobában, majd miután úgy ítélte meg, hogy steril, és fertőtlnített a keze óvatosan megnézte, hogy vajon hány centimétert tágult a kismama odalent.
– Jól van… úgy látom… minden rendben lesz… – közölte kimért tárgyilagossággal. – Ha jönnek a fájások ne foglalkozz semmivel drágám, csak hatalmasat és erőset nyomjál, ahogy csak bele fér. – kérte majd kiszolt felnőtt fiának, hogy visszajöhet. Csabi vissza is tért a nappaliba és idegeskedve kezét folyamtosan tördelve ide-oda kezdett járkálni.
– Jaj, édes fiacskám, már megint mit csinálsz?! – dorgálta meg kedveskedve fiát az asszony. – Inkább fog meg a barátnőd kezét és biztasd, nyugtasd meg, hogy nem lesz semmi baj. Csabi máris lekuporodott a gyönyörű, szépséges kismama mellé, és megfogta kezét.
– Fogd meg a kezemet, és ha érzed, hogy fáj, akkor szorítsd meg nagyon erősen!
– Oké, drágám…
Amikor a fájások már ötpercesek voltak, csak akkor fájtak teljesjogúan, és zsigerileg igazán.
– Jól van Gyöngyiém! Akkor most kellene apai-anyait beleadnod és jó erőseket nyomnod, hogy kijöhessen a baba.
– Nehéz menet lesz, de mindent elkövetek! – azzal egy akkorát ordított fájdalmában, hogy attól kellett tartani azonnal megrepeszti az ablakok üvegeit, majd nyomott, ahogy a nyugdíjas asszony kérte.
– Ez az kedveském! Nagyon ügyes vagy, nagyon jól csináld! Akkor még egyszer! – biztatta, bátorította több alkalommal is, míg Csabi erősen fogta, és tartotta a kismama görcsös kezeit, és szintén megpróbálta bátorítani.
A rohammentőkocsi legalább tizenöt perces késsésel érkezett meg a katasztrófális közúti forgalom miatt, majd a két jócskán tagbaszakadt, mackós mentőstiszt jött be a nappali szobába és a szükséges segédeszközöket vetették be. Az egyik mentős azonnal nyugtatóinjekciót fecskendezett a kismama vénéjába, melytől aztán el is zsibbadt a medencéje, hogy tompítsa az időközben elviselhetetlenné fajuló fájdalmat, míg a másik folyamatosan ellenőrizte a vérnyomást ésa pulzusszámot.
A kisbaba feje már kikukucskált a méhszájból, így még muszáj volt néhányszor erősen nyomni. A gyönyörű kismamának jócskán szüksége volt a bizatásra és a drukkolásra, mert a vége felé úgy érezte, mintha egy egész focicsapatot készülne a világra hozni.
Végül aztán a kisfú sírva, ordítva, makkegészséges négy kilóval csak a világra jött.
– Gratulálunk asszonyom! Egészséges, és gyönyörű kisfia született! – gratulált a két mentőstiszt, és megköszönték Csabinak, és az édesanyjának is a szakavatott segítséget.
– Elkísérhetük őket a kórházba? – érdeklődött az anyuka a mentősöktől.
– Ha van autójuk! – válaszolta az egyik, aki a hordággyal egyensúlyozott, amire azonnal rátették a kismamát. Csabi mindvégig szorongatta fokozatosan dobogó, zakatoló szívvel volt osztálytársnője kezét, és amikor csak egy-egyfutó pillantást váltott vele úgy érzte pontosan tudja, és érzi helyét a világban. Másra talán már nincs is igazán szükség.