Megcsobbant arcomban
 - így a messzi évek távolából -,
 még mindig egy rettegő kisgyerek néz vissza rám,
 aki már cinikus, megkeseredett Aggastyánná lett.
 Vissza kellen térni a háborítatlan Külön-Béke honába
 talán Hawaii-ra, vagy Seychelle-szigetek, Új Guineába,
 ahol még az Anyatermészet is
 makacs volt, s nyughatatlan.
 Magához láncol az önmarcangoló
 mindennapi életben-maradás,
 mint a megtűrt alázat kicsinyes képlete.

Mellemre sziklákat dobálnak
 a mindennapi gondok s bajok
 s míg szív-ketyegőm egyre csak jár,
 kalapál örökmozgón - félő -
húsz év múltán könnyen megáll váratlan.
 Láthatatlan kezek írányítják
 a sakkbábú-embereket,
 akik nem önálló akarattal rendelkezhetnek
 s a nagy forgó Egész is
 egyre inkább rozsdásodásnak indult e században!
 

Mint jólzáró farkascsapda alatt
 a megtépázott kisemberek,
 egyre kisebb szárnyakkal verdesnek,
 vagy mint az ostromló hullámok
 egymásnak feszülnek,
 egymást ócsárolják, feleselnek
 - kripta-arcok mögött vergődő
 patak-könnyek kiabálnak,
 s nincsen aki megvigasztalja őket.

Ebben a kalitka-ketrec Világban
 jószerivel még a hazugok is
 éppen úgy fuldoklanak,
 akárcsak az értelmet értők,
 s inkább gyűrött árny-kísértetekre
 hasonlítnak még azok is,
 kik önként nem hódoltak be.
 Mintha szélsebesen hömpölyögne
 az alvilági Styx - visszatérni a Valóság
 látszat-díszletei közé már szinte lehetetlen;
némán nyitod ki kalapáccsal
 a makrancsos dióbelet,
 mert arra vagy kíváncsi:
vajon a dió miként élhet
 komfortos menedék-magányban ott,
 ahol már mindenki fölakarja falni?!