mecena
összes megtekintés
: 69
új megtekintés
: 65
kedvencnek jelölve
: 1
hozzászólások száma (egyelőre nem működik)
: 0
Bejelentkezett felhasználóként több anyag olvasható, mint látogatóként! – [BEJELENTKEZÉS] / [REGISZTRÁCIÓ]

Tasi83 – A merengő

Várható olvasási idő: ≈ 5 perc

szerző által korrektúrázva



A belvárosi kávéházban – ahova minden április tizenegyedikén -, állítólag ingyenesen lehetett kávét, és teasüteményeket fogyasztani, a feltétel csupán egy-egy versike, vagy aprócska tárcaszerű novella volt, mint afféle különös, mondhatni ünnepi fizetség, az egyik napon egy ideges, pufók, harmincas éveiben járó fiatalember lépett be.
A legtöbb embernek fontosabb dolga is bőséggel akad, minthogy egy különös, különc embert figyeljen, aki úgy verejtékezik, akár a csatakos ló, és feltűnően mesterkélt eleganciával törölgeti a homlokát egy-két alig használt papírzsebkendőjével. Mintha csak enyhén molett teltségét szeretné mindenképpen a kíváncsiskodók elől elrejteni Bolhai Ödön szinte utolsó ruhadarabjáig úgy néz ki, akár egy modernkori avantgarde maskarás Edgar Allen Poe! Szinte csak enyhén galamb szőke vegyült, kopaszodó feje nem feketés színű.
Tavasz lévén könnyed kabátot visel, melynek számtalan belső zsebe van – arra az esetre, ha azonnal szükséges fizetni -, vagy csupán ha mondjuk mind a két termetes, mackós mancsa között tonnányi méretű szépirodalmi könyveket cipel, mert úgy érzi ennyivel mindenképp tartozik a kultúrának, és mert szeretne annyi egyetemes tudást féltekéjébe belegyömöszölni, amennyit csak bír.
Sápadt, szinte albínószerű, holdvilágos arcából tétova riadalommal mered ki minden aprócska részletre fogékony, és megfontoltan precíz smaragdszínű szeme, melyet apjától örökölt, és mely igyekszik mindig a dolgok mélyebb szintű, lényegi összefüggéseit meglátni, és megsejteni a bennünk csoportosuló, összetett hangulatokat. Ezek a szemek mintha szándékosan kerülték volna egy-egy illetővel való találkozás alkalmával az egészséges szemkontaktust. Nem pusztán azért, hogy a másik illető sértve, vagy vérig megalázottan érezhesse magát, vagy azonnali párbajra, vagy ökölharcra kellene számítania – pusztán csak a bennünk felgyülemlett keserédes, édes-bús, gyermekkori emlékek méltó tükörképeit láthatta bennünk az, aki igazán megakarta ismerni ezt a barátságos különcöt.
Suttogva igyekezett beszélni, mintha nem akart volna senkit sem magára haragítani, legkevésbé a patinás kávéház irodalmi szellemeit, melyek most mintha testetlenül körbevették volna, és ott topogtak, kergetőztek volna körülötte szüntelen; hol a cigarettafüstben, hol egy kabátok árnyékában, vagy az ezüstcsillárok koronás igazgyöngyei mögött.
Az egyik talpig elegáns, és épp ezért kissé arrogánsképű pincér villámsebességgel máris az asztala mellett termett, és egy-két percig türelmesen posztolt, majd megkérdezte:
– Mit parancsol az Úr?
– Elnézését kell kérnem, hogy csupán hívatlanul jöttem be, és még nem rendeltem… – habozott, mert túlzásba vitt udvariaskodása vadidegennek tűnt ebben a modern XXI. századi posztgroteszk világban. – Úgy értesültem róla, hogy a költészet napján lehet akár versekkel is fizetni!
A pincér harcsaszemöldöke máris felhúzódott; tekintetére azonnal kiült a hirtelen jött, kissé bosszankodó meglepetés előérzete.
– Hát… azt hiszem… esetleg, de ha gondolja mindjárt szólok is a kollegámnak… ő talán megtudja mondani… – neheztelőn csattogó trappolással hagyta ott az asztalát, és visszatért a komfortosan kialakított, kisebb bokszszerű büféhez, mely a kávéház végében kapott helyet a könnyedén kezelhető kávégépek társaságában.
Bolhai Ödön világéletében olyasféle embernek mutatkozott, aki – bár számtalan sorstragédiát volt kénytelen eltűrni, és szembeszállni az élettel -, mégsem engedhette meg magának, hogy könnyelműen megalkudjon bizonyos fennálló helyzetekkel, és hírnévre szomjazó percemberkékkel.
A pincér néhány pillanat múlva visszatért asztalához. Úgy festett szemlátomást, mint aki győztes csatát szeretne bejelenteni, ahol egyedül ő nyerhet, és ezért jogosan megengedheti magának, hogy fennhordhassa pisze orrát.
– A kollegám azt mondja, hogy lehet versekkel, és szövegekkel is fizetni! – közli, bár az információ használhatóságában egyelőre ő sem hisz feltétlenül!
– Akkor szeretnék rendelni egy forrócsokoládét belga csokoládéreszelékkel, és valami könnyed, habos süteményt! – akkor most egyenesen Bolhain van a sor, hogy mintegy jelképesen elégtételt vegyen, de csak úgy elegánsan, angolos módon azért a kisebbfajta sérelemért, amiért az adott pincér kissé lekezelő hangnemben szólt hozzá.
– Máris hozom! – siet el a pincér. S szinte érezni lehet, ahogy füstöl a feje a méregtől, és apróbb káromkodásokkal csipkézi ki a levegőt önmaga körül.
Bohai időközben sem tétlenkedik, s máris elővesz egy A4-es hófehér papírt, és sebes macskakaparásszerű betűivel máris körmölni, és szántani kezd az adott papíron. Nem telik bele kis idő, és a papíron egymás alatt, kissé elcsúszott, de strófikus sorokban máris ott sorakozik egy új prózai szabad verse, amiben – való igaz -, egyetlen dekára való rím sincsen, mégis a nyelvnek szinte kellemes, andalító, romantikus zenéje könnyedebbé teszi az egész vers hangulatát. Bár a vers alaphangja pesszimista, és mélabús, kicsit Juhász Gyulás, és Kálnoky Lászlós, mégis Bolhai amint az utolsó simítások egyikeként kackiásan a lap aljára kanyarítja cikornyás nevét lelke mélyén valósággal máris áradozhat, és méltán büszke is lehet magára, hogy nagy áldozatot hozhatott a kultúra oltárán.
Bolhai saját bevallása szerint sokkalta jobban kedvelte a szerelmi költeményeket, és hallhatóan végzetesen megdobbant ócska mosógépre hasonlító, és legalább olyannyira zakatoló szíve. Már számtalan alkalommal elképzelte milyen is lesz majd, amikor kedvesével betérnek újfent mondjuk ebbe a kávéházba, és míg kedvese kíváncsiskodó, szinte gyermeki érdeklődéssel mindent alaposan szemügyre vesz, addig Bolhai olyan szonett koszorút, vagy szerelmes verset kanyarít tollából, hogy mire sikerül bejárnia a mindenség rejtett kapuit, és megmutatja kedvesének az elkészült verset szerelme nyakába borul, és szinte záporozó csóközönnel borítja el.
Mintha hirtelen ébredne a kosza álomból a barátságtalan pincér újfent megállt az asztala előtt; kényelmesen kirakja előbb a süteményt a kis fogpiszkálószerű, acélos evőeszközzel, majd a gusztusosan csoki reszelékkel meghintett forrócsokoládét, és szinte magára erőltet egy ostoba, negédeskedő vigyort, ezzel jelezvén, hogyha kész az adott versike csupán csak abban az esetben nem kell fizetni!
– Tessék parancsolni! Jó étvágyakat! – azzal fontoskodva máris elmegy, nehogy akárcsak egyetlen percig is újabb levegőt kelljen szívnia ezzel a különc fickóval.
– Köszönöm szépen! – szinte fel se néz a folyamatos írásokból, hiszen a figyelme fokozatosan koncentráltan le van kötve, mintha odabetonozták volna figyelmét a papírra.
Mit mondhatna el általánosságban, egyetemes érvényűen a mostani apokaliptikusra, és arrogánsra sikeredett világról a költészet nyelvére lefordítva gondolatait? Ahogy egyre közelebb sikerül hatolnia összerendezett agyi tekervényeiben a megoldáshoz, szinte észre se veszi, hogy már majdnem az összes jelenlevő kíváncsi érdeklődéssel fordul asztala felé, a bátrabbak, és a kíváncsibbak már egyenesen oda is settenkedtek finoman, és lopakodva, hiszen mindenkit furdal a kíváncsiság, hogyha valami szabályosan a munkába temetkezik.
Abban a percben, amikor a már valóságos aktacsomókra emlékeztető papírosokra végül odakerült a pont, és kackiásnak nevezhető aláírása nem volt aznap nálánál büszkébb, és talán kiegyensúlyozottabb ember a kávéházban.
Azonnal odagaloppozott a kávéház hátsó büfés részébe, ahol a kávés pincérnők, és pincérek kisebb hihetetlenkedő, ámuló meglepetésére az egész stócos papírhalmazt kellő gondossággal lerakta, majd jellegzetesen meghajtotta magát, elköszönt mindenkitől, és kiment az ajtón. A személyzet hihetetlenkedve nézett utána. Gondolhatták: ,,Egészen bizonyosan nagy, vagy legalább is híres ember lehetett, ha ennyi mindent le tudott írni!”
A kíváncsiskodni vágyó kávéházi társaság egynémely tagja – lányok-fiúk vegyesen -, csöndes méltósággal máris szemügyre vette az aktacsomót, mely még mindig ott terpeszkedett hangtalan méltósággal a kávémérő pult márványasztalán. Mintha tanúskodna egy egész kortárs korszakról!

ÉRTÉKELÉS:

Minél több, annál jobb!

Rövid link:

Kedvencként való jelölés:

(csak bejelentkezve)

EDDIGI ÉRTÉKELÉS:
mecena_tartalom