Mint aki titokban csór a végső elmúlástól.
Hosszú, bejárhatatlan távokban
 az ember kisebbedik,
akár a legtöbb szorgalmas hangya
 egy természeti piramisban,
 ahol egyeduralkodók
 és nem a termelékenység követeli a Rendet.

Mennyi minden elmondandóm lenne arról,
 hogy miként, s vajon hogyan jutottam idáig,
 ahol most tartok, vagy épp nem tartok.
 Gerezdekre vágott almaszeletek
 rostos héja alatt állítólag még most is C-vitamin lapul,
 mégis levágjuk a gyümölcs héját,
 mert így komfortosabb. Ki érti ezt?!

Miért létezik, hogy inkább
 szótan-némán egymást bámuljuk rezzenéstelenül,
 s nem akarunk figyelni, szólni, kérdezi a másiktól?!
 Miért nem voltam én sem képes szívem
 megérzéseire hallgatni,
 s inkább a benső hangok
 szelídített szimfóniáit magamhoz ölelni?

Mint egy hányingerig fokozott fejfájás,
 ami - nagyon sok esetben -,
 az istennek se múlik el hamar,
akármennyi tablettát vesz is be hozzá az ember.
 A szűk terek nagyszabású sarkaiból
 a tágasság zugaiba vonultunk át
 végül, ez is tévedés volt.
 A jövőbeni viszonyítási pontokhoz talán elkellene
 még egy-két lehetséges viszonyítási pont;
 főként az egyre zavarosabb nemzetközi szituációk okán!

Gondolataink keserű kávéjában
 a szándékos zac-maradványokat
 hiába is kavargatjuk, azok ott léteznek
 majd tovább, miután
 az émelyítő feketeleveseinket rég megittuk.
 Vizelettől és évtizedek bűzétől nehéz a levegő.
sose volt még ennyire ideiglenes semmi,
 s folyamatosan egyre szivacsosabb
 törökméz-ragadósággal érzem,
 hogy nem állok sem a helyemen,
 vagy épp a helyzet magaslatán,
 mert mindenből kifoszt,
 kirabol ez abszurd, nonszensz Világ!