Összekapartam örök-gyerek
Hayden Couldfield-os
kamaszkorom tört-cserepű emlékeit;
tört, nyughatatlan nyugalmamat
rendre megrettenti
egy-egy elkószált gombafelhő,
nukleáris fénynyaláb.
Ingó lábnyomok folyosóiba
arctalan Gorgó-fegyencek vegyülnek,
mintha egyfolytában szoronganának,
görcsölnének afelett
amit már ritkán lehetséges
visszahozni,
hiszen rég elveszett.
Az örök születés-indulásban
jóságom szilárdnak hitt magvait
inkább nem szórom szét,
mert a Mindenség is egyszerre
megvezetett s becsapott.
Tudom: előbb-utóbb még
titkon rám talál az
a bizonyos egy-Valaki,
aki önmagamért megszeret;
elaludnék ringató álom-mézes ölében,
mint anyát-kérő gyermek,
mert tanúskodni vágyó
kövek már nem csupán
tengerpartok hófehér
homokján várakoznak
- de a lélek labirintus
barlangrendszeréből is
muszáj volna megtalálhatni
a biztonságos kiutat.
Végtelen, hófehér remegést
hagyott bennem
a Kedves minden mozdulata;
ahogy táncot járt alkonyatok
vérsárkány-pillantásainál,
amikor a tenger hullám-moraja
is eggyé válik a táguló horizonttal,
s ég és föld apály és dagály
egyetlen középpontba
híven csoportosul.
Testünkből - még így is
húsz egynehány év múltán -,
időtlenségünk szilárd
Shakespeare-i búcsúja ragyog.
Mert kicsit mindig
az ártatlan kezdetekből
következik el a pusztulás is,
melyet az Idők kezdetén
az öregasszony Pákák
fejünk fölött kiszabadtak;
nyeldeklő farkas-csapdák
maradnak mellettünk,
amikbe tán jobb bele se lépni.
-Tűrnöm kell gonoszságok
legális, számító mocskait
- legalább is, még egy kis ideig -,
ha azt akarom,
hogy ember maradhassak
görbe-torz tükrök mélyén,
s ne védtelen Sziszifusz!