Egyre halkabb ez a délután.
 A méla-lopakodó árnyak falán
 észrevétlen átmereng egy-egy eltévedt,
 késhegynyi ikra-napsugár
 tán sosem lehettem ott,
 hol lenni érdemes.
 Ma már ki tudhatja?!
 Az Én Időm távolságaim fölzabálta
 a folytonos stressz, szüntelen ideges
 neurózisok egész sorozata;
 önmagába soha vissza nem térhet
 a történelem,
hiszen mindig is megismétli önmagát:
 a gyarló Ember bűnös marad,
 míg a halott hulla.

Már nem lehet sem könnyítés,
 sem irgalom, sem feloldozás
 - a legfőbb bíráló-ítélet mondó tanú
 maga a lelkiismeret,
 már akinek még maradt maradt egyáltalán.
 A külön-Béke megkötése talán nem
 is igazán az egyes emberektől függ
 - sokkal inkább a marcona ordas Világtól
 mely a konfliktusok egészét
 folyamatosan kiprovokálja.
 Mintha minden koron megérezném
 zsigerileg a sodró áramlatok mozdulatait.

Az elérhetetlennek tűnő szánalmas
 távlati célok-tervek
 tán még a régóta áhított nyugdíjkor után
 is jócskán füstbe mennek,
 hiszen jócskán egyre kevesebb azok száma,
 akik az adott életkort betöltve
 végre megérdemelten lantjukat
 lerakhatják, akár a megfáradt,
 agyonhajszolt igáslovak.
 Sorstalan történeteimet
 - még így is -, mindentől távol magammal kell,
 hogy vigyem, hisz másra rá nem bízhatom.
 Az örökre elítélt magányban
 - félő -, már aligha látszik tisztán
 a Béke és a Csend...