A rapszódiákat hősi tettéről megénekelték,

E rém regéket ifjú harcosoknak, a tűznél elmesélték.

A történeteket az agg öregek a kódexekbe írták,

S e valóság szövetét, az Istenek újra átszabták.

Így élt boldogan, e letűnt világ peremén,

Egyedül, magányosan, s mindentől távol, remetén.

Évekig merengve, a kínzó igazságról.

Miért lett ő, az aki?

Miért vált azzá, ami?

A kérdésére nem jött égi felelet,

S így meditálva várta a mulandót, a végzetet.

Vágyta a cseppnyi reményt, talán talált hitet,

Melyet oly régen, évekkel ezelőtt egyre elveszített.

Égi dal zengett, megnyílt a mindenség,

S egy jelenés a szférákból, nyújtotta kecses kezét.

Angyal volt talán, vagy egyéb?

Nem tudta, de boldogan emelte felé fejét.

S kéz kézben a felhőkbe emelve, érezte, története végre véget ért.

A levegő az öreg, fáradt arcába csapott,

S a pillanatot megélve, hangosan kacagott.

Eljött az idő, mire régóta várt,

S most valóban megváltást, nyugalmat talált.

Agája el szállt, egy röpke momentum alatt.

 S tudta, fekete szívében egy végső dalt maradt,

Az ő balladája, meg önmagából fakadt.

Így utoljára ő maradt, egy fekete dalnok,

Az égiek kapujából keres távoli partot.